Két nappal később Katalin meglátta Gábor telefonján az üzenetváltást. Nem kutakodott utána. A férfi az asztalon hagyta a készüléket, feloldott képernyővel, és Júlia üzenete nagy betűkkel villant fel rajta:
„Na, már belement, vagy még mindig játssza a sértődöttet? Andrásnak nincs ideje várni.”
Katalin felemelte a telefont.
— Gábor, gyere ide.
A férfi a fürdőből lépett ki, törölközővel a nyakában.
— Mi van?
— Ki az, aki „játssza a sértődöttet”?
Gábor arca egy pillanat alatt kifejezéstelenné vált.
— Már megint a telefonomat nézegeted?
— Nyitva feküdt az asztalon. Pont, mint a szándékaid.
— Ez nem az, aminek látszik.
— Remek. Akkor mondd el, minek látom.
— Júlia aggódik a fia miatt. Annyit mondtam neki, hogy fontolgatjuk az eladást.
— Fontolgatjuk?
— Azt reméltem, megérted.
— Azt mondtad neki, hogy beleegyeztem?
— Azt mondtam, hogy elvben nem zárkózol el.
— Én meg elvben készen állok rendőrt hívni, ha ezt folytatjátok. Ezt is add át neki.
Ilona kilépett a szobából.
— Már megint mi történik?
— A fia előre eladta a beleegyezésemet a volt feleségének.
— Júlia András anyja. Joga van tudni, mire számíthat.
— Egy dolgot kell tudnia: az én lakásom nem része az ő családi költségvetésüknek.
Gábor ingerülten a székre dobta a törölközőt.
— Fogalmad sincs, mekkora rajtam a nyomás. András tartozik embereknek.
— Milyen embereknek?
— Mindegy.
— Nem mindegy. Banknak? Gyorskölcsönösöknek? Magánhitelezőknek?
— Kamatok vannak rajta.
— Nem kamatok vannak rajta, hanem ostobaság. És te az én otthonomat akarod fedezetnek odatolni az ő ostobasága alá.
— A mi otthonunkat.
— Még egyszer kimondod, hogy „mi”, és a lépcsőházban alszol, hogy pontosabban érezd a különbséget.
Gábor közelebb lépett hozzá.
— Olyan lettél, mintha idegen lennél.
— Nem. Csak kényelmetlen lettem. Ezt keveritek össze.
Este Júlia jelent meg. Egyedül. Szürke kabátban, smink nélkül, hóna alatt mappával, az arcán olyan fáradtsággal, amilyet csak az visel, aki maga is megunta, hogy bolondnak nézik.
— Katalin? Öt percet kérhetek?
— Úgy látszik, ma a mappák napja van. Jöjjön be.
Gábor felpattant.
— Júlia, te mit keresel itt?
— Az igazságot. Azt mondtad, Katalin beleegyezett a lakás eladásába, csak az ügyintézésen alkudozik. Andrásnak pedig azt ígérted, a hónap végéig meglesz a pénz. Én emiatt vettem fel gyorskölcsönt, hogy betömjem a késedelmét, mert hittem neked.
Ilona felszisszent.
— Júliácska, ne Katalin előtt.
— De, Katalin előtt. Mert úgy tűnik, itt őt neveztétek ki pénztárcának.
Katalin némán Gábort nézte.
— Azt mondta önnek, hogy ez a lakás az örökségem?
Júlia lehunyta a szemét.
— Nem. Azt mondta, közös.
— Gábor?
— Nem akartam bonyolítani.
— Te ezt már lopásig egyszerűsítetted.
— Elég legyen! — csattant fel Gábor. — Mindenki rajtam veri el a port! Anyámnak nincs hol laknia, a fiam adósságban ül, a volt feleségem sürget, a feleségem meg falat húz elém. Egyedül én cipelek mindent!
Júlia hidegen elmosolyodott.
— Te nem cipeled. Te átpakolod. Rám Andrást, Katalinra a lakást, az anyádra a sajnáltatást, mindenkire a bűntudatot. Magadnak csak a szerencsétlen férfi szerepét tartod meg.
Ilona felkiáltott:
— Ezt nem engedem, így nem beszélhetsz vele!
— Dehogynem — felelte Júlia. — Tíz évig hallgattam. Azt hittem, gyenge ember, de jó szívű. Most már látom: a lelkiismeret nélküli gyengeség nagyon drága dolog. És mindig a nők fizetik ki.
Katalin halkan megszólalt:
— Gábor, pakolj össze.
— Tessék?
— Hallottad.
— Egy beszélgetés miatt kidobsz?
— Nem beszélgetés miatt. Hanem a terv miatt.
— A férjed vagyok!
— Egyelőre. A válókeresetet holnap beadom.
Ilona hitetlenkedve ingatta a fejét.
— Egy ötven fölötti magányos nő szánalmas látvány.
— Egy ötven fölötti nő lakással és zárt ajtóval viszont ritka, de kifejezetten egészséges látvány.
Nóra, aki addig az ajtóban állt, nem bírta tovább:
— Anya, büszke vagyok rád, de ezt a mondatot ellopom.
A legsúlyosabb árulás nem ordít. Csak papírokkal zizeg a konyhaasztalon.
Másnap reggel Katalin ügyvédhez ment. A nő nyugodtan hallgatta végig, száraz, pontos kérdéseket tett fel, és gyorsan visszahúzta Katalint a családi erkölcs felhőiből a jog talajára.
— Az örökség nem közös vagyon. A férje be van jelentve?
— Nincs.
— Az anyósa?
— Ő sem.
— Meghatalmazást adott bárkinek?
— Nem.
— Akkor írásban szólítsa fel őket a távozásra. A zárat azután cserélje le, hogy elvitték a holmijukat. És kérjen friss tulajdoni lapot, csak hogy nyugodtan aludjon.
— Szégyellem, hogy idáig jutottunk.
— Az szégyellje magát, aki más tulajdonáért nyúl. Maga csak becsukja az ajtót.
Az ajtó becsukása sokkal nehezebbnek bizonyult, mint kimondani. Gábor szótlanul járkált a lakásban, ingeket, töltőket, borotvát, papírokat és a régi bögréjét pakolta el, amelyen az állt: „Király”. Ilona közben látványosan sírdogált a konyhai sámlin.
— Katalin — szólalt meg egyszer csak, és a hangjából mostanra eltűnt a korábbi acélosság. — Maradhatnék még egy hétig? Erzsébet nem veszi fel a telefont. Tényleg nincs hová mennem.
Katalin megállt a szekrény mellett.
— Nem.
— Még egy hétre sem?
— Különösen nem egy hétre.