— A saját szobámat Erzsébetnek adtam — vágta rá Ilona. — Két gyereke van, hitelt fizet.
— Akkor fogadja be Erzsébet.
— Náluk nincs hely.
— Nálam is hirtelen szűk lett, amióta a táskáját „csak két hétre” letette az előszobában. Ennek már négy hónapja.
— Talán útban vagyok magának?
— Igen.
Gábor ingerülten fordult Katalin felé.
— Katalin!
— Mi van? Most először nem hajlongva válaszoltam? Akkor figyelj tovább. Anyád átnézi a polcaimat, kidobta a kávémat, mert szerinte „ötven fölött egy nő ne igyon ilyen mérget”, felhívogat téged munka közben, és panaszkodik, hogy nem mosom elég gyakran az ingeidet. Most pedig már az én lakásom eladásáról beszél. Igen, zavar.
Ilona arca a dühtől egészen kifehéredett.
— Hálátlan teremtés. Én csak jót akarok maguknak.
— Az a jóakarat, amelyik a földhivatalnál köt ki, nekem nem kell.
Este hárman ültek vacsorához. Az asztalon leves gőzölgött, mellette kenyér, egy üveg savanyú uborka, és ott feküdt az a bizonyos mappa is, amelyet Gábor nem volt hajlandó elrakni. Katalin nézte a papírokat, és arra gondolt: hát ilyen az árulás. Nem csipkés fehérneműben érkezik egy szerető képében, hanem kinyomtatott alaprajzokkal, szépen lefűzve.
— Gábor, vidd el innen azt a mappát.
— Nem. Maradjon csak. Hátha idővel hozzászoksz a gondolathoz.
— Én inkább a válás gondolatához fogok hozzászokni.
Ilona kanalának fémes csattanása élesen ütődött a tányérhoz.
— Zsarolás?
— Nem. Figyelmeztetés.
— A mi korunkban az ember nem dobálózik válással — jegyezte meg az anyósa. — Ötven után egy nő már nem válogat. Őt választják, ha szerencséje van.
— Ilona, a maga statisztikái a hangnemével együtt elavultak.
— Hallod ezt, Gáborkám? Szemtelenkedik velem.
— Hallom, anya.
— És te erre nem mondasz semmit?
— Mit mondjak?
— Mondd meg neki, hogy nincs igaza!
Katalin keserűen elmosolyodott.
— Nem fogja. Várja, ki kerül ki győztesen, hogy aztán odaállhasson mellé.
Gábor félretolta a tányérját.
— Most nagyon megaláztál.
— Nem aláztalak meg. Csak pontosan leírtam a testtartásodat.
— Akkor legyen világos — állt fel Gábor. — Anya marad. A lakást meghirdetjük. Ha te ezt ellenzed, akkor az én családom ellen vagy.
— Ha te az én lakásomat akarod eladni, akkor te vagy ellenem.
— Ne rendezz jelenetet.
— Nem rendezek. Megfogalmazok.
A válás valójában abban a pillanatban kezdődött, amikor Gábor Katalin örökségét „a közös kiútnak” nevezte.
Másnap megérkezett Nóra, Katalin lánya. Rövid kabátban, patikás zacskóval a kezében robbant be a konyhába; a szemében több volt a kialvatlanság, mint a türelem.
— Anya, telefonban úgy hangzottál, mintha túszul ejtettek volna a vízforralóval együtt. Mi folyik itt?
— Gábor el akarja adni a lakást.
— Bocsánat, melyiket?
— Ezt.
Nóra lassan az apósa felé fordult.
— Ezt most komolyan gondolja?
— Nóra, ne szólj bele. Felnőtt emberek vagyunk.
— Huszonnyolc éves vagyok, és háziorvosi rendelőben dolgozom. Naponta magyarázom felnőtt embereknek, hogy a jód nem gyógyítja meg a törést. Úgyhogy ezt a „ne szólj bele” részt hagyjuk.
Ilona megvetően felhorkant.
— Anyuka panaszkodott, kislánya iderohant. Családi haditanács.
— Nem, Gábor nagymamája. Ez nem haditanács, hanem higiéniai ellenőrzés.
— Válogassa meg a szavait.
— Megválogatom. Ezért beszélek ilyen finoman. Maga odaadta a szobáját a lányának, beköltözött az anyámhoz, most pedig el akarja adatni az ő lakását, hogy az unokájának könnyebb legyen. Ez nem család. Ez egy pénzügyi piramis levesbetéttel.
Gábor arca kivörösödött.
— András bajba került.
— András hitelt vett fel. Ez két külön diagnózis.
— Te semmit sem tudsz.
— Eleget tudok. Ha egy felnőtt férfi egy olyan nő lakásával akar megmenekülni, aki neki se az anyja, se a felesége, se a bankja, akkor az nem menekülés, hanem rablás más kezével.
Katalin halkan rászólt:
— Nóra, elég.
— Nem, anya. Nálad mindig „elég”. Amikor Gábor anyja bement a hálódba és átrendezte a gyógyszereidet, akkor is elég volt. Amikor Gábor elvitte a prémiumodat az autója javítására, akkor is. Amikor az exfelesége éjszakánként telefonált, ő pedig kiment a lépcsőházba beszélni, akkor is azt mondtad, elég. Most viszont már a lakásodnál tartanak. Itt nem elég.
Gábor élesen Katalinra nézett.
— Te mindent elmondasz a lányodnak?
— Nem mindent. Amit kell, azt magától is látja.
Ilona erre felélénkült.
— Tessék, az exfeleség! Júlia legalább normális asszony volt. Nem olyan, mint maga, Katalin. Ő tudta, hogy a férfi a család feje.
— Ezért váltak el?
— Az az ő hibája volt.
— Természetesen. Maguknál mindig a nők a hibásak, kivéve azokat, akik átadják a kulcsaikat.
Nóra leült az anyja mellé.
— Anya, a lakás papírjai nálad vannak?
— A szekrényben.
— Mától banki széfben lesznek. Vagy nálam.
— Túlzásba esel — mondta Gábor.
— Maguk estek túlzásba akkor, amikor behozták ezt a mappát a konyhába.
Abban a lakásban, amelyet az apjától örökölt, Katalin többé nem volt hajlandó ideiglenes háziasszonyként viselkedni.