— Vagy még ma aláírod a beleegyezést, vagy végre kimondjuk őszintén: ez már nem család — mondta Gábor, és egy kék dossziét tett a konyhaasztalra.
Katalin nem fordult meg azonnal. A serpenyőt súrolta, makacsul kapargatta le róla az odakapott krumplit, pedig pontosan tudta: rég nem a vacsoráról van szó.
— Miféle beleegyezést?
— A lakás eladásához. Elmondtam már.
— Elmondtad? — Katalin elzárta a csapot. — Gábor, te dünnyögtél valamit egy „vidéki lehetőségről”, meg arról, hogy „mindenkinek könnyebb lenne”. Azt hittem, csak ábrándozol. Erre kiderül, hogy már külön mappát is nyitottál.
— Ne forgasd ki. Az ingatlanos szerint most jó a kereslet.
— Az ingatlanos azt is tudja, hogy ezt a lakást az apámtól örököltem?
— Nem mindegy, kitől van? Hét éve vagyunk házasok.
— Nem mindegy. Az apám nekem hagyta, nem az ingatlanosodnak, nem az anyádnak, és nem a felnőtt fiadnak a hiteleivel együtt.
Gábor hangosan kifújta a levegőt.
— Már megint Andrást rángatod bele.
— Kit rángassak bele, ha tegnap azt mondtad neki telefonon: „Tarts ki, hamarosan megoldjuk a lakáskérdést”?
— Hallgatózol?
— Itt lakom. Egyelőre.
Ekkor megszólalt a csengő. Gábor úgy kapta fel a fejét, mint egy diák, akit kimentenek az igazgatói irodából.
— Anya az. Kérlek, ne rendezz jelenetet.
— Jelenet az, amikor valaki ok nélkül ordít. Nekem az ok most érkezik, a te anyád kulcsaival.
Ilona belépett az előszobába nedves homokszínű pufidzsekiben, kockás táskával és egy zacskó fasírttal.
— Jó napot, Katalin. Gáborkám, hoztam neked rendes házi ételt. Teljesen lefogytál. Egy férfi nem élhet sokáig az ő salátáin.
— Tegnap nokedlis pörköltet főztem neki — jegyezte meg Katalin.
— Bolti nokedliből? — Ilona levette a sapkáját. — Na, erről beszélek.
— Anya, ne most — Gábor átvette tőle a zacskót. — Éppen megbeszéljük.
— Pont ezért jöttem. Dönteni kell, nem nyavalyogni.
— Kinek a nyavalygásáról beszél, Ilona?
— Ne kapaszkodjon minden szóba. A helyzet egyszerű: van egy kétszobás lakásuk, régi házban, ötödiken, lift nélkül. Nekem magas a vérnyomásom, Gábornak fáj a háta, Andrásnak tartozása van. Egerben pedig árulnak egy házat. Ott mindenkinek jut hely.
— Mindenkinek? Ez pontosan kiket jelent?
— Hármunkat. És Andrást ideiglenesen, ha nagyon megszorul.
Katalin lassan megtörölte a kezét a konyharuhában.
— Gábor, azt elfelejtetted említeni, hogy a házzal együtt munkásszállót is veszek a rokonságodnak.
— Senki nem beszélt rokonságról. András a fiam.
— Harmincegy éves.
— Egy apának a fia mindig a fia marad.
— Egy lánynak meg az apja marad örökre az apja. Ezért nem lesz az örökségéből családi segélypénztár.
Ilona olyan magabiztosan ült le a hokedlire, mintha a saját konyhájában volna.
— Katalin, maga már nem fiatal nő, ezt értenie kellene. Idősen egyedül nehéz. Egy házban van levegő, kert, föld, uborka.
— Uborkát a piacon is lehet venni.
— Maga mindent pénzben mér.
— Nem. Maga jött ide, hogy négyzetméterekben mérje fel az életemet.
Katalin ekkor világosan megértette: őt nem egy új életbe hívják, hanem csendesen kihúzzák a régiből.
— Kata — Gábor hangja hirtelen meglágyult, szinte könyörgővé vált. — Nem vagyok az ellenséged. Nézd józanul. Ez a lakás sokat ér. Veszünk egy házat, anyának lesz szobája, nekünk hálónk, Andrásnak segítünk lezárni a kamatokat. Aztán visszaadja.
— Ki? András? Az, aki második éve „mindjárt beindítja” a gumiszervizét?
— Hibázott.
— Nem hibázott. Lefeküdt, és párnát kért a feje alá az én örökségemből.
— Kegyetlen vagy.
— Pontos vagyok. Kegyetlenség az, amikor valaki beállít az anyjával egy más lakásába, és ketten győzködik a tulajdonost, hogy mondjon le róla.
Ilona összehúzta a szemét.
— Tulajdonos. Micsoda szó. Amikor a fiam itt javítgatott, akkor nem kiabálta, hogy idegen.
— Javítgatott? Kétszer tartotta a létrát, egyszer pedig kiválasztott egy tapétát, amit később ő maga utált meg.
— Férfi, nem kötelessége rongyok között csúszni-mászni.
— De ingatlanosok után rohangálni kötelessége?
Gábor tenyérrel rácsapott a dossziéra.
— Elég! Elegem van a gúnyolódásodból. Hét éve úgy élek itt, mint egy albérlő. Mindig ez megy: „az én lakásom, az én apám, az én falaim”. Ez megalázó.
— Más tulajdonát eladni talán felemelő?
— Házastársak vagyunk!
— A házastársak kérdeznek. Nem nyomásgyakorló különítményt hoznak fasírttal.
Ilona felállt.
— Gáborkám, én megmondtam: ez az asszony nem szeret téged. Aki szeret, az nem tartja a férjét a küszöbön.
— Nem a küszöbön tartom, hanem a tényeknél. Önöknél van bejelentve. Itt nincs tulajdonrésze. A fiának nem tartozom semmivel. És egyébként önnek sem.
— Nekem? — Ilona a mellkasához kapott. — Én a férje anyja vagyok!
— Gratulálok. Ez nem tulajdoni lap.
— Hát így? Akkor maga szerint nekem hol kellene élnem?