A nászút ennek ellenére csodálatosan sikerült. Katalin azonban mélyen hallgatott arról, hogy az utazásra neki is kölcsönt kellett felvennie. Nem akarta elrontani a friss házasság első boldog heteit, ezért magában eldöntötte, hogy minél gyorsabban megszabadul ettől a tartozástól.
Amikor összeházasodtak, valójában egyikük sem látta tisztán a másik anyagi helyzetét. Gábor eleinte minden erejével igyekezett fenntartani azt a képet, amelyet még az esküvő előtt mutatott magáról: továbbra is éttermekbe vitte Katalint, ajándékokat vásárolt neki, hétvégenként pedig panziókban vagy wellnesshelyeken pihentek.
Csakhogy a háttérben a gondok egyre súlyosabbá váltak. Gábor ismét késni kezdett a törlesztőrészletekkel, a kamatok és a büntetések pedig napról napra nőttek. Az igazi kijózanodás akkor érkezett el, amikor először hívták fel a behajtók.
Úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított vad. Még mindig nem merte bevallani Katalinnak, mekkora bajban van. Attól rettegett, hogy elveszíti azt az asszonyt, aki időközben mindennél fontosabb lett számára, és aki nélkül már elképzelni sem tudta a jövőjét.
Katalin eközben nem értette, hová tűnt a jókedvű, figyelmes férje. Gábor egyre idegesebb, türelmetlenebb és zárkózottabb lett. Még annak a hírnek sem tudott igazán örülni, hogy gyermeket várnak, pedig korábban szinte másról sem beszélt, csak arról, mennyire szeretne apa lenni.
Néhány héttel később Katalin életének egyik legfájdalmasabb reggele következett.
– Katalin – szólalt meg Gábor reggeli közben feltűnően halkan, miközben kerülte a felesége tekintetét –, nem lenne jobb, ha a babával még várnánk egy kicsit?
Katalin először azt hitte, rosszul hall. A döbbenet szó kevés lett volna arra, amit érzett.
– Hogy érted, hogy várjunk? – kérdezte hitetlenül. – Hiszen már itt van. Bennem. És egyáltalán, mi történik veled? Mi ez az egész?
Gábor képtelen volt azonnal válaszolni. Nem tudta, hogyan mondja el, hogy adósságok nyomják a vállát. Egy pillanatra úgy érezte, most omlik össze minden, amit addig az életének hitt.
Legjobban attól félt, hogy Katalin nem akar majd mellette maradni. Hiszen lényegében becsapta őt: olyan férfinak mutatta magát, aki biztos kézzel irányítja a sorsát, miközben valójában egyik kölcsönből a másikba menekült.
– Katalin, nagy bajban vagyok – mondta végül rekedten. – Anyagilag teljesen tönkrementem. Tartozásaim vannak, és nem tudom, képes leszek-e úgy eltartani téged és a gyereket, ahogy kellene.
Hosszú és nehéz beszélgetés következett. Katalin nem kiabált, nem vádaskodott, nem csapta rá az ajtót. Csak végighallgatta, majd csendesen megszólalt:
– Te tényleg azt hitted, azért mentem hozzád feleségül, mert éttermekbe vittél és ajándékokat adtál? Szép véleménnyel vagy rólam, mondhatom.
Ezek a szavak mélyebbre vágtak Gáborban, mint bármilyen szemrehányás. Abban a pillanatban nyomorultul érezte magát. Ráadásul először látta igazán, mennyire gyerekesen élt addig: mintha a következmények soha nem érhetnék utol.
Szerencséjükre a szeretetük erősebbnek bizonyult a válságnál. Katalin ebben a próbatételben sokkal higgadtabbnak, bölcsebbnek és gyakorlatiasabbnak bizonyult, mint a férje. A következő évek szigorú takarékoskodásban teltek.
Első lépésként beköltöztek Erzsébethez. Amikor az asszony megtudta, mi történt, egyetlen rossz szót sem szólt a vejére. Gábor lakását kiadták, a bérleti díjat pedig azonnal a banknak utalták.
– Mi az, Katalinkám, megint az édesanyáddal laksz? – kérdezgették tőle néha a barátnők túlságosan is kíváncsi anyái.
– Nagy felújításba kezdtünk a lakásunkban, hogy a babának minden kényelmes legyen – felelte Katalin nyugodtan. – Az elején pedig jó, ha anya segít a kicsivel. És az önök gyerekei már vettek saját otthont? Úgy tudom, tíz éve albérletről albérletre költöznek.
Ilyenkor a beszélgetőtársak hirtelen mindig eszükbe jutott, hogy sürgős dolguk van, és gyorsan elköszöntek.
Négy hosszú év kellett ahhoz, hogy minden tartozást rendezzenek. Voltak kifejezetten nehéz időszakok is, különösen akkor, amikor Katalin szülési szabadságra ment, és a család bevétele jóval kevesebb lett.
A legfájóbb az volt, hogy a kamatokra és büntetésekre kifizetett pénz semmivé vált: nem teremtett otthont, nem adott biztonságot, nem hozott örömöt. Mégis ez a keserű lecke tanította meg Gábort arra, hogy mielőtt enged a vágyainak, gondolkodnia kell.
Végre felfogta, hogy a szülei már nincsenek ott mögötte, és a saját döntéseiért neki kell vállalnia a felelősséget.
A történtek után Katalin biztos volt benne, hogy soha többé nem fordulnak bankhoz hitelért. Az idő azonban lassan elsimította a legfájdalmasabb emlékeket. Később, amikor nyaralót építettek vagy autót vásároltak a fiuknak, már igénybe vették a banki szolgáltatásokat, de soha többé nem feledkeztek meg a biztonsági tartalékról, és minden kockázatot előre mérlegeltek.
Újabb tíz év telt el. Katalin és Gábor továbbra is együtt éltek, a fiuk pedig felnőtt, diplomát szerzett, és jó állást talált.