Amint meglátták őt a járdán vagy a bolt előtt, máris teátrálisan sóhajtozni kezdtek, és olyan hangon szólították meg, mintha őszintén sajnálnák:
– Hát mondd csak, Katalinkám, miért nincs neked szerencséd? Csinos is vagy, dolgozol is, aztán mégsem akad senki, aki elvenne?
Katalin az ilyen otromba megjegyzésekre mindig ugyanazzal a hűvös nyugalommal felelt:
– És ugyan ki mondta maguknak, hogy nem akadna? Csakhogy én nem akarok úgy férjhez menni, mint a maguk Petrája, Dórája vagy Rékája: az első szembejövőhöz, hogy aztán egyedül cipeljem a hátamon a gyerekeket is, meg a férjemet is.
A sértődött asszonyok ilyenkor azonnal visszavágtak:
– Talán fehér lovon érkező hercegre vársz? Csakhogy hercegből nem jut mindenkinek. A végén még vénlány maradsz. Harmincévesen már kinek kellenél? Nézd csak meg, mennyi fiatal, szemrevaló lány nő fel körülötted.
Ám ezek a kárörvendő jóakarók alaposan elszámították magukat. Katalin életében is eljött az a nap, amikor úgy tűnt, mintha végre rámosolygott volna a szerencse. Egyik délután munka után gyalog indult haza. Nem sietett, ezért úgy döntött, kerül egyet, és a parkon át megy, mert különösen szép, langyos tavaszi idő volt.
A májusi időjárás azonban gyakran szeszélyes. Egyik pillanatról a másikra feltámadt a szél, sötét felhőket sodort az égre, majd hirtelen leszakadt az eső, mennydörgés kíséretében. Katalin egy fa alá húzódott, de alig telt el egy perc, amikor mellette termett egy jó megjelenésű fiatalember esernyővel a kezében.
Így történt, hogy Gábor Potapov – legalábbis így mutatkozott be az új ismerős – még aznap este Katalinék otthonában ült, hogy megszárítkozzon, és megigyon egy csésze forró teát.
Katalin akkor még az édesanyjával élt a régi családi lakásban. Az apja a kilencvenes évek elején elment Ausztriába jobb kereset reményében, ott pedig rátalált élete nagy szerelmére, és többé nem tért vissza. Katalinék ezt már rég elkönyvelték magukban; csak annak örültek, hogy legalább a lakásra nem formált igényt.
Erzsébetnek első látásra rokonszenves lett Gábor. Udvarias volt, figyelmes, választékosan beszélt, és látszott rajta, hogy Katalint nem puszta illedelmességből nézegeti.
– Katalin, most az egyszer ne légy makacs – mondta az asszony, miután a vendég elment. – Ez rendes fiú. Érzem.
– Ugyan, anya, miről beszélsz? – csodálkozott Katalin. – Ma láttam először életemben.
– Valami azt súgja, nem utoljára – felelte Erzsébet.
És attól a naptól kezdve Katalin mintha valóban mesébe csöppent volna. Gábor másnap a munkahelye előtt várta, hatalmas rózsacsokorral. Aztán jöttek a vacsorák elegáns éttermekben, a hétvégi kiruccanások a tópartra és a fürdővárosokba, majd a rövid, de viharos udvarlás végén az esküvő.
Ekkor már a barátnők édesanyái sem sajnálkozva néztek Katalinra, hanem leplezetlen irigységgel. Micsoda vőlegényt fogott ki! Most már a saját lányaikat korholták, akik belesüppedtek a családi gondokba, a pénztelenségbe és az örökös veszekedésekbe.
– Nem bírtál otthon maradni, mindenáron férjhez akartál menni – mondogatták nekik. – Hát tessék, gyönyörködj csak a drága uradban, miközben Katalin üdülőről üdülőre jár majd, és élvezi az életet.
Ha már üdülés: az esküvő előtt Gábor kissé zavartan állt Katalin elé.
– Kati, lefoglaltam nekünk egy törökországi nászutat – kezdte –, de a munkahelyemen most valami zűr támadt. Nemcsak a nekem járó részesedést nem tudom felvenni, hanem a fizetésemet sem kaptam meg időben. Megtennéd, hogy most te utalod át az összeget?
Katalin kényelmetlenül érezte volna magát, ha nemet mond. Nem akarta, hogy a leendő férje előtt teljesen pénztelennek tűnjön. Pedig addigra már jelentős összeget költött a lakás felújítására, az esküvő előkészületeire és Gábor ajándékára is. Mégsem vallotta be, hogy a számláján alig maradt valami.
Úgy döntött, felvesz egy rövid futamidejű hitelt. Az összeg első pillantásra nem tűnt vészesnek, és abban bízott, hamar visszafizeti.
Csakhogy Gábor anyagi helyzete közel sem volt olyan fényes, mint amilyennek látszott. Igaz, volt egy jó fekvésű, belvárosi lakása, amelyet a szüleitől örökölt. Az is igaz, hogy egy neves cégnél dolgozott, és tisztességes fizetést kapott. De az apja után rá eső részt már az előző évben eladta, a pénzt pedig könnyelműen elherdálta, így semmiféle részesedésről nem lehetett beszélni.
Gábor gyerekkorától ahhoz szokott, hogy a szülei mellett nagyvonalúan élhet. Könnyedén szórta a pénzt, és ha elfogyott, különösebb gondolkodás nélkül hitelt vett fel. Eleinte rendesen törlesztett, később azonban egyre gyakrabban csúszott a befizetésekkel.
Éppen ebben a zavaros időszakban ismerte meg Katalint, akibe valóban beleszeretett. Végül odáig jutott, hogy jelzálogot tett a lakására, csak hogy rendezni tudja korábbi tartozásait, és ki tudja fizetni az esküvő költségeit.