Katalin Valentinovna a konyhában sürgött-forgott. Aznapra igazi női összejövetelt tervezett, ezért már reggel óta könnyű, ünnepi derű ült a lelkén. Szerette, ha a barátnői nála gyűltek össze. Egy étteremnek megvolt a maga kényelme, ez igaz: szépen tálalnak, finom ételeket hoznak, és a végén még mosogatni, rendet rakni sem kell. Csakhogy az a fajta közvetlen, élő együttlét, amelyben a nevetés egyszer csak betölti az egész szobát, vagy valakiből váratlanul kibuggyannak a könnyek, ott valahogy sosem tudott megszületni.
A ház asszonya közben apró, szabályos kockákra vágta a zöldségeket — Katalin Valentinovna mindenben a tökéletességre törekedett —, és akaratlanul is végiggondolta az addigi életét.
Már közel járt a hatvanhoz, mégis megőrizte karcsú, lányos alakját. Az ősz hajszálakat manapság nem nagy művészet eltüntetni, a frizurája pedig Dórának, annak az áldott kezű fodrásznak köszönhetően mindig kifogástalanul állt. És a ráncok? Ugyan már.
– Miféle ráncok? – szokta nevetve mondani, amikor a barátnői azon sóhajtoztak, hogy az idő lassan lekaparja az arcról a régi szépséget. – Ezek nem ráncok, hanem a boldogság sugarai.
Az igazsághoz persze az is hozzátartozott, hogy az évek valóban kíméletesen bántak vele. Az arcán alig hagytak nyomot; csupán a szeme sarkából futott szét néhány finom, halvány kis vonal.
Akik nem ismerték közelebbről, vagy csak futólag találkoztak vele, könnyen azt hihették, hogy Katalin Valentinovna élete könnyed és kellemes volt, akár egy napsütéses séta a tengerparti parkban. Ő pedig soha nem sietett megcáfolni ezt a benyomást. Ilyenkor mindig a nagyanyja szavai jutottak eszébe.
– Katalin, jól jegyezd meg: a legnagyobb vétek a csüggedés. Nem szabad zúgolódni az Ég ellen, ha valami nehézség ér. Fogadd el, amit próbatételként kapsz, mert senki sem tudhatja, miért éppen azt méri rá az élet.
Márpedig Katalin Valentinovna sorsára nem is akármilyen próbatétel jutott.
Katalin olyan családban nőtt fel, amely a Magyar Köztársaság akkori viszonyai között teljesen átlagosnak számított. Fizetéstől fizetésig éltek. Éhezniük nem kellett, volt mit felvenniük, cipő is akadt a lábukra, de sem az asztalra, sem a ruhásszekrénybe nem jutott semmi fölösleges luxus.
A tengerhez is mindössze egyszer jutott el egész iskoláskorában, akkor sem a szüleivel. Jutalomüdülésre küldték a „Sirály” táborba, mert az osztály egyik legjobb tanulója volt.
Kétévente azonban szinte ünnepi napok köszöntöttek a családra. Lejárt az előző hitel törlesztése, és a szülők nekiláttak kitalálni, mire lenne érdemes felvenni a következőt. Így került a lakásba színes televízió, később magnó, majd az édesanyja és az akkor érettségi előtt álló Katalin is rendes télikabátot és csizmát kapott.
A kölcsönből élésben a lány sokáig csak az előnyöket látta. Egyetlen kellemetlen szabály árnyékolta be ezt a rendszert: egyszerre két hitelt nem lehetett felvenni, ráadásul az összegnek igazodnia kellett a fizetéshez, hogy a családnak maradjon miből megélnie.
Egyszer, amikor Katalin már egyetemista volt, az édesanyjával megláttak egy boltban egy valódi báránybőr bundát. Akkoriban minden lány ilyenről álmodott. Csakhogy az ára messze meghaladta azt, amit a család ki tudott volna fizetni.
– Jaj, de kár – sóhajtott keserűen az anyja, aki rajongásig szerette a lányát. – Ha két kölcsönt is lehetne egyszerre intézni, valahogy csak megoldanánk. Na mindegy, hátha adódik még ilyen szerencse.
De hasonló alkalom többé nem kínálkozott. Beköszöntött az általános hiány korszaka, majd a megingathatatlannak hitt Magyar Köztársaság is recsegni-ropogni kezdett.
Eljött a televíziós csodatevők ideje: Kaspirovszkij, Csumak, Emese és Mária a képernyőről gyógyították az embereket, sőt „gazdagságenergiát” is küldtek nekik. Katalin éppen azokban az években fejezte be az egyetemet, amikor Márk Golubkov ártatlan képpel magyarázta a tévében, hogyan vett előbb csizmát a feleségének, majd miként gazdagodott meg szinte egyik napról a másikra.
Katalin azonban sem az „MMM”-be, sem más hasonló társaságba nem vitte a pénzét, egyszerűen azért, mert nem volt mit odavinnie. Ugyanezért a „fekete augusztus” sem rázta meg különösebben: az ember nem veszítheti el azt, amije eleve soha nem volt.
Férjhez viszonylag későn, majdnem harmincéves korában ment. Addigra az egykori évfolyamtársai és iskolai barátnői már rég családos asszonyok voltak, gyerekekkel, mindennapi gondokkal, kialakult otthonnal. Az ő anyáik pedig, ha az utcán összefutottak Katalinnal, többnyire ugyanazzal a tapintatlan kérdéssel készültek megszólítani.