Nagyot nyelt, aztán erőt vett magán, és tovább görgette az oldalt. Virágüzlet, ékszerbolt, titkos ajándékvásárlás, semmi ilyesmi nem szerepelt a listában. Nem voltak olyan kiadások, amelyekből arra lehetett volna következtetni, hogy Benedek a felesége háta mögött valakit elhalmoz apró figyelmességekkel. Csak ugyanaz a makacsul ismétlődő tétel: rendszeres átutalás, mindig nagyjából ugyanakkora összegben.
Aznap este Eszter úgy tette fel a kérdést, mintha csak mellékesen jutott volna eszébe.
– Mondd csak, anyád hivatalosan adja ki azt a lakást? Mármint be van jelentve minden?
Benedek nem érzett csapdát a mondat mögött, ezért vállat vont.
– Nem. Úgy döntöttek, jobb, ha az adóhatóság kimarad belőle. Minek fizessen az ember fölöslegesen?
– Persze, értem – mosolyodott el Eszter halkan.
– Miért érdekel ez téged?
– Semmi különös. Csak kíváncsi voltam. Benedek, amúgy szerettem volna valamit megbeszélni veled. Nyáron elutaznék pár napra pihenni, de állandóan elfogy a pénzem. Nincs esetleg valami félretett megtakarításod?
A férfi azonnal megrázta a fejét.
– Nincs. Minden fizetésem elmegy.
– Élelmiszerre azért jut majd? Mert nekem sincs már nagyon miből, enni pedig valamiből mégiscsak kell.
Benedek rövid ideig hallgatott, aztán kelletlenül kibökte:
– Jó. Majd veszünk valamit.
– Hála az égnek, legalább ennyi – sóhajtott Eszter.
A férje sértetten kapta fel a fejét.
– Most azt akarod mondani, hogy ingyen élek itt? Hogy rajtad élősködöm?
Eszter eltúlzott csodálkozással tárta szét a kezét.
– Hát nem? Kin élsz akkor? – Aztán nem bírta megállni, és csípősen hozzátette: – A fizetésedet nap mint nap átutalgatod valakinek a családon kívül. Nem mondod meg, kinek, azt sem, miért. Mégis mit kellene gondolnom?
Benedek szeme résnyire szűkült.
– Anyámnak küldöm! Anyámnak! Kevés a pénze, folyton orvoshoz kell járnia, kezelésekre költ!
– Két kiadott lakás mellett kevés neki? – kerekedett el Eszter szeme. – Mégis mennyibe kerül az a gyógykezelés? Százezer forint havonta?
– Semmi közöd hozzá! – csattant fel Benedek. – Amennyi kell, annyi kell!
– Rendben, akkor nincs közöm hozzá. Ahhoz sincs közöm, honnan szerzel majd ennivalót. Elegem van abból, hogy mindent egyedül cipelek a vállamon. Én fizetem a rezsit, én törlesztem a hitelt, én veszem az ételt, én főzök, a háztartás is rám marad. Te meg úgy élsz itt, mintha üdülőben lennél: semmi dolgod, csak bejársz dolgozni, aztán az összes pénzedet odaadod anyádnak.
– Kinek adjam, neked?
Benedek dühtől kipirulva nézett rá.
– Például. Ha eddig nem tűnt volna fel, én vagyok a családod. A lakás elvileg közös, csak éppen kizárólag én fizetem. Papíron a miénk, a valóságban viszont az enyém, mert én tartom fenn.
– Na tessék! – húzta el a száját megvetően Benedek. – Felszedtél pár okos kifejezést az irodában, és most rám akarod borítani? A lakással fogsz szemrehányást tenni? Vagy az étellel?
Eszter féloldalasan elmosolyodott.
– Természetesen az étellel. Mától grammra pontosan mérem, ki mennyit evett, ha már idáig jutottunk.
Benedek úgy legyintett, mintha cseppet sem érdekelné.
– Azt csinálsz, amit akarsz.
Fél órával később Eszter telefonja pittyent. Értesítés érkezett: pénz jött a kártyájára. Benedek üzenete csak ennyi volt: „Élelmiszerre.” Eszter a fejét csóválta, letette a készüléket, majd benézett a konyhába, ahol a férje sértődötten ült az asztalnál.
– Most boruljak a lábad elé, vagy hogyan képzelted? – kérdezte hűvös kíváncsisággal. – Csak mert végre nagylelkűen adtál pénzt ételre?
Benedek már nyitotta volna a száját, de ekkor rezegni kezdett a telefonja. Ilona hívta. Olyan hangosan beszélt, hogy Eszternek még csak fülelnie sem kellett.
– Benedek, fiam, rendet kell tenni az albérlővel. El akar költözni, de amit maga után hagy, az borzalom! Valahogy rá kellene szorítani, hogy takarítson ki. Nekem visszabeszél, rám se hallgat. Nem tudnál kijönni?
Benedek elhallgatott, ránézett a gúnyosan mosolygó feleségére, majd lesütötte a szemét.
– Jó, megyek. Mikor?
– Holnap.
– Rendben, munka után odaugrom.
Másnap Eszter minden tiltakozás ellenére vele tartott. Benedek először még erősködött, hogy menjen haza azonnal, semmi keresnivalója ott, végül azonban bosszúsan feladta.
– Hát gyere, ha ennyire muszáj. Nekem aztán mindegy. Csak azt nem értem, mi a fenét akarsz ott látni.
Ilona már a lépcsőházban hallható volt. Az első emeleten is tisztán csengett a hangja, ahogy minden elképzelhető módon szidta a költözésre készülő bérlőt. Benedek saját kulccsal nyitotta ki az ajtót, aztán beléptek az előszobába.
– A vécé tiszta folt! – háborgott az anyósa. – Olyan nagy dolog lett volna kisúrolni? A sarkokban por és kosz áll. Miféle disznóólat csináltak itt?
– Nehéz egyedül elhúznom az asztalokat, hogy mögöttük is felmossak – magyarázkodott a fiatal nő. – Ráadásul féltem, hogy felszakítom a linóleumot.
– Ha már a linóleumnál tartunk! A hálóban a bútorlábaknál fel van tépve. Ugye tologatta a szekrényeket?
– Nem. Az már ilyen volt, amikor beköltöztem. Ahhoz nekem semmi közöm.
– Hogyne! – csapta csípőre a kezét Ilona. – Én egy tiszta, ép lakást adtam át maguknak, maguk pedig egy istállót hagynak itt! Látta a nappaliban a szegélylécet? Levált! Az ablak is rossz! Jaj, istenem, mi folyik itt?
Látványosan a szívéhez kapott, majd leereszkedett a konyhai hokedlire, és egy régi újsággal kezdte legyezni magát. A lány könnyes szemmel nézett rá.
– Én semmit nem törtem össze. Minden ugyanolyan, mint volt. Emlékszem, a linóleumról és az ablakról is beszéltünk, amikor beköltöztem. A szegélyléc pedig magától jött le, mit csinálhattam volna vele?
– Honnan tudjam? – kiáltotta Ilona. – De hagyjuk a szegélylécet, kedveském! Maga nem látja, milyen mocskot hagy maga után? Mondom, a vécé vízköves, mindenütt por és szemét!
A lány a vödör és a rongy után nyúlt.
– Azonnal felmosok mindent – motyogta, miközben próbálta visszanyelni a könnyeit.
– Igen, szedje csak össze maga után – szólt közbe Benedek is. – Anyám szíve gyenge, nem szabad megerőltetnie magát. Idegeskednie meg pláne nem.
– Anyádnak nemcsak a szíve gyenge, hanem az esze is – szólalt meg Eszter a háta mögül, gúnyos félmosollyal. – Használni legalábbis biztosan nem szokta.
Ilona úgy pattant fel a hokedliről, mintha leforrázták volna, és elképedve meredt Eszterre.
– Benedek, mit keres ez itt?
– Eljöttem megnézni, hogyan engeditek el a bérlőt – felelte Eszter teljes nyugalommal. – Csak nem felejtettétek el, hogy ingatlanközvetítőként dolgozom? – Odalépett a dermedten álló lányhoz, határozott mozdulattal kivette a kezéből a vödröt, és letette Ilona lába elé. – A lakást az új lakók előtt a tulajdonosnak kell rendbe hoznia, nem a kiköltöző bérlőnek. Az, hogy a vécén vízkő van, nem az ő bűne, hanem a víz ilyen. Nem fog leszakadni a keze, ha ráönt egy kis tisztítószert.