és lehúzza. A linóleum meg valóban ócska, silány anyagból van, ezen kár vitatkozni. Úgyhogy ne rajta verjék le a dühüket.
– Te csak ne üsd bele az orrodat abba, amihez semmi közöd! – förmedt rá Ilona. – Nem a te lakásod, nem te fogod megmondani, mi legyen benne.
– Persze – biccentett Eszter hűvös, szinte kihívó mosollyal. – Csakhogy a hiteles lakás viszont az enyém. Minden egyes befizetési bizonylatot eltettem, ilyen rossz szokásom van. És érdekes módon egyetlen törlesztés sem Benedek számlájáról ment. Ezt a bíróság előtt is pillanatok alatt bizonyítom. Nemcsak kirakom onnan, de még azt is elérem, hogy fizessen. Magukra pedig rászabadítom az adóhivatalt!
Eszter ekkor már nem is próbálta fékezni magát. Olyan harag öntötte el, amilyet korábban még sosem érzett: forró, vakító hullámként csapott át rajta. Már önmagában az is megérte, hogy idejött, mert végre a saját szemével látta, hogyan bánik a férje és az anyósa egy kiszolgáltatott bérlővel. Ez mindent elmondott róluk.
A következő pillanatban éles felismerés hasított belé. Ilona nem véletlenül beszélhette tele Benedek fejét hónapokon át. Direkt úgy alakította, hogy a fia ne a közös háztartásba adja a pénzét, hanem neki utalgasson mindent. Hogy mire gyűjtötte, vagy gyűjtötte-e egyáltalán, azt Eszter nem tudta. De az világos volt: Ilona szemében a menyének egyetlen forint sem járt.
– Így van – vágta rá pimaszul Ilona, amikor Eszter kimondta ezt hangosan is. – Miért is kellene Benedeknek téged eltartania? Én az anyja vagyok. Te meg ki vagy? A felesége? Ugyan már! Feleségből még lehet neki akármennyi, de anyja csak egy van.
– Akkor éljen is magával! – csattant fel Eszter. – Az én lakásomból pedig tűnjön el, amerre lát! És a tartozását is fizesse vissza. Vagy talán egy teljes évig ingyen etettem? Hát nem! – Aztán a sarokban álló, teljesen összezavarodott, a mások családi botrányától halálosan zavarba jött bérlőhöz fordult. – Maga pedig menjen nyugodtan. Ha ezek még egyszer zaklatni próbálják, azonnal hívja az adóhivatalt. Ezt a lakást illegálisan adták ki magának.
– Te egyáltalán mit keresel itt? – visította Ilona. – Ki engedte meg, hogy belépj az én lakásomba?
– Próbáltam lerázni, de nem lehetett! – magyarázkodott dühösen Benedek. – Rám tapadt, mint valami kullancs. Azt hajtogatta, hogy ő akkor is jön.
– Mert tudni akartam, miért utalgatsz állandóan az anyádnak, miközben te az én pénzemből élsz!
– Én nem éltem a te pénzedből!
– Nem? Miféle férj az, aki az esküvő után egy év alatt talán kétszer adott pénzt bevásárlásra? Mindig én vettem mindent! Te meg csak a saját meg az anyád kívánságaira szórtad a pénzedet!
– Talán a te hóbortjaidra kellett volna költenem?
– Bravó, Benedek, igazán remekül kitaláltad! – Eszter hangja már remegett az indulattól. – Egy nő nyakán élni, hogy közben neked több maradjon. Hiszen minek is vennél bármit? A feleséged úgyis megteremti, ami kell, te pedig szépen élsz kedvedre, gond nélkül!
Ilona közben ide-oda járkált a lakásban, mint egy ketrecbe zárt, felbőszült vadmacska. A fiatal bérlő óvatosan összeszedte az utolsó holmijait, aztán szinte hangtalanul kisurrant az ajtón. A vita percről percre vadabb lett, és Eszter egyre tisztábban érezte: a régi életének vége. Benedekkel már nem tudna úgy együtt maradni, mintha semmi sem történt volna. És ami ennél is fontosabb: nem is akart.
Mindaz, amire hónapokon át makacsul becsukta a szemét, mindaz, amit újra meg újra mentegetni próbált, most egyszerre a felszínre tört. Olyan élesen, olyan kegyetlenül állt előtte az igazság, hogy többé lehetetlen lett volna félrenézni.
– Ezt nem hagyom ennyiben, azt jegyezd meg! – mondta Eszter tagoltan. – Bíróságra megyek.
– Menj, ahová akarsz! – ordított Benedek. – Írhatsz akár a köztársasági elnök hivatalába is! Egyetlen fillérrel sem tartozom neked, és nem is fogok fizetni semmiért!
– Neked aztán van képed, Eszter! – rikácsolta Ilona. – Pár forinton rugózol, elszámoltatnád szegény fiamat! Még azt is össze akarod írni, hány szelet kenyeret evett meg?
– Tudja mit? Lehet, hogy össze kellene – húzta össze a szemét Eszter. – Egy éven át az én fizetésemet ette fel. Már odáig jutottam, hogy azon törtem a fejem, miből veszek magamnak téli csizmát, mert a drága fia mindent felemésztett!
– Takarodj a lakásomból! – sikította Ilona, és kinyújtott karral az ajtó felé mutatott. – Kifelé, és soha többé ne lássalak! Szemtelen perszóna!
– Vigyázzon, mindjárt ultrahangon fog visítani, és elmegy a hangja – jegyezte meg Eszter gúnyos félmosollyal. – Nagy örömmel távozom innen, és magukat is kidobom az életemből. Mindkettejüket.
Felszegett fejjel lépett el a dühtől fortyogó anyósa mellett, és magában keserűen elmosolyodott. Hazafelé menet felhívta Nórát. A barátnője jogászként dolgozott, és Eszter tudta róla, hogy a törvényekben sokkal otthonosabban mozog, mint ő. Nóra türelmesen végighallgatta, majd elmagyarázta, hogy a bíróságon valóban be lehet mutatni a befizetési igazolásokat, és azokkal bizonyítható, hogy Benedek csak néhány alkalommal járult hozzá a hitelhez.
– Arra viszont készülj fel, hogy amit ténylegesen befizetett, azt vissza kell adnod neki – tette hozzá Nóra. – A többi költséggel már nehezebb lesz. Gondolom, nem akarsz minden egyes élelmiszer-blokkal rohangálni.
– A bevásárlást most már elengedem – sóhajtott Eszter. – Nekem az a fontos, hogy kiderüljön: a lakáshoz nincs joga. Aztán menjen, amerre akar.
– Jól teszed – felelte Nóra határozottan. – Ezt mondom neked már régóta.
Eszter felment a lakásába, belépett, majd becsapta maga mögött az ajtót. A hátát nekivetette a hideg felületnek, és csak akkor vette észre, milyen vadul kalapál a szíve. Az imént pontot tett a házassága végére, és a felismerés teljes súlyával rázuhant.
Alig telt el néhány perc, amikor megszólalt a telefonja. Megint Nóra hívta.
– Hazaértél? Na, most mondd el rendesen, mi történt, hogy zajlott le az egész – kérdezte izgatottan. – És te hogy vagy?
– Megcsináltam, Nóri – préselte ki magából Eszter. – Elhagytam.
– Ügyes vagy! Nagyon ügyes vagy, Eszter! Büszke vagyok rád. Menjek át?
– Ne, most még ne. Egy kicsit egyedül akarok lenni. Valahogy fel kell fognom ezt az egészet.
Miután bontotta a hívást, lassan körbenézett a lakásban. Mennyi emlék kötődött ide. Mennyi terv, mennyi elképzelt közös jövő. És most minden darabokra hullott.
A csengő éles hangja összerántotta. Amikor kinyitotta az ajtót, Benedek állt a küszöbön: zilált volt, feldúlt, a tekintete haragtól sötétlett.
– Mit művelsz te? – mordult rá. – Azt hiszed, csak úgy elsétálhatsz?
– Menj el, Benedek. Nincs miről beszélnünk – mondta Eszter keményen, és megpróbálta becsukni előtte az ajtót.
De Benedek berontott a lakásba, és két kézzel megragadta a vállát.
– A feleségem vagy! Nem léphetsz ki csak így az életemből!
– Dehogynem! – csattant fel Eszter.