Aztán egy hónap múlva megérkezett a bírósági idézés. Gábor keresetet nyújtott be. Azt követelte, hogy Nóra örökségének egy részét nyilvánítsák a házasság alatt közösen szerzett vagyonnak, mert — ahogy a beadványban állt — „a házastárs hosszú éveken át nyújtott anyagi támogatása, valamint a felperesnek a családi jólét fenntartásához való hozzájárulása közvetetten elősegítette a rokoni kapcsolatok megőrzését és az örökség későbbi megszerzését”.
Eszter kétszer is végigolvasta a keresetlevelet.
— Ez nem kereset — mondta végül. — Ez kórkép.
Nóra szája szomorú, keserű mosolyra húzódott.
— Megtudta.
— Azt látom. És komolyan azt képzeli, hogy ebből le tud harapni magának valamit?
— A megfogalmazás alapján igen. Ráadásul úgy tűnik, valaki hozzáértő súgott neki.
— Viktória?
— Ugyan ki más. Pont az ő szintje.
Nóra végül a közjegyző ajánlására keresett ügyvédet. Katalin alacsony termetű nő volt, kemény vonásokkal, fegyelmezett tartással, és olyan tanárnős hanggal, amely mellett teljesen reménytelen lett volna az elfelejtett házi feladatról mesét kitalálni.
— Jogi szempontból a felperes álláspontja gyenge — közölte, miközben átlapozta az iratokat. — Az örökség az ön különvagyona. Csakhogy az ilyen emberek nem a jogot keresik, hanem a lehetőséget, hogy nyomást gyakoroljanak. Elő fogják adni, hogy „én tartottam el”, „rááldoztam a legszebb éveimet”, „tartozik nekem”. Az ön dolga az, hogy ne kezdjen magyarázkodni. Az enyém pedig az, hogy világossá tegyem: nem igazságért jött ide, hanem pénzért.
Nóra néhány másodpercig hallgatott, aztán halkan megszólalt:
— Van nálam valami.
— Micsoda pontosan?
— Egy hangfelvétel a bíróság folyosójáról. Akkor kapcsoltam be a diktafont, amikor ordítani kezdett. Nem azért, mert perben akartam felhasználni. Csak… később biztos akartam lenni benne, hogy tényleg megtörtént.
Katalin felnézett a papírokból, és most először mosolyodott el.
— Na, így már egészen öröm lesz önnel dolgozni.
A tárgyalás napján Gábor úgy jelent meg, mintha valami ünnepélyre érkezne: sötét öltönyben, vadonatúj órával, a szája sarkában önelégült ránccal. Mellette Viktória ült, simára fésülten, drágán, jéghidegen. Nóra egyszerű szürke ruhát és kabátot viselt; nem tűnt szegényebbnek náluk, csak halkabbnak.
A bíró száraz hangon kezdte:
— Felperes, ismertesse a kereseti kérelmét.
Gábor felállt.
— Tisztelt bíróság, én semmi túlzót nem kérek. Tíz éven át én biztosítottam a család megélhetését. A volt feleségem nem dolgozott rendszeresen, kétes értékű alkotói tevékenységgel foglalkozott, és az én pénzemből élt. Ha nincs az én támogatásom, arra sem lett volna lehetősége, hogy bármiféle kapcsolatot fenntartson a rokonaival, és később hozzájusson ehhez az örökséghez. Úgy gondolom, méltányos lenne, ha legalább egy részét kompenzációként megkapnám.
Katalin még a tollát sem emelte fel. Csak enyhén oldalra billentette a fejét.
— Alperes?
— Én ezzel a rokonommal semmilyen kapcsolatot nem ápoltam — mondta Nóra. — Alig ismertem. A végrendeletről már a válás után szereztem tudomást. Ennyi.
Gábor ügyvédje felállt.
— A házasság azonban hosszú ideig fennállt. Ügyfelem teljes egészében eltartotta a feleségét. Az alperesnek módja volt saját magával foglalkozni anélkül, hogy anyagi kérdésekkel kellett volna törődnie.
Katalin azonnal felemelkedett.
— Kiváló megfogalmazás. „Módja volt saját magával foglalkozni.” Akkor kérem engedélyezni egy hangfelvétel csatolását, amelyen a felperes a válás napján, nyilvános helyen kijelenti, idézem: „a nyakamban cipeltem ezt a nincstelen szerencsétlent”. Emellett csatolni kívánunk egy üzenetváltást is, amely igazolja, hogy a házasság felbontásának időpontjában a felperes már kapcsolatban állt egy másik nővel, és további pénzügyi nyomásgyakorlást tervezett az alperessel szemben.
Viktória hirtelen Gábor felé fordult.
— Miféle üzenetváltás?
Nóra nyugodtan ránézett.
— Az a bizonyos. Tavaly ősszel nálunk hagytad a tabletedet. A jelszó a születésnapod volt. Ne haragudj, ez még csak nem is feltörés, inkább hanyagság.
A bíró megkocogtatta a tollával az asztalt.
— Csendet kérek. A hangfelvételt játsszák le.
A teremben felhangzott Gábor hangja: magabiztosan, élesen, túl hangosan.
„Végre megszabadulok ettől az örökös nyomortól… tíz évig én cipeltem a hátamon… nélkülem egy senki…”
Gábor olyan gyorsan sápadt el, mintha valaki lekapcsolta volna benne a villanyt.
Katalin azonban nem siette el a folytatást.