— Önre száll egy háromszobás belvárosi lakás, egy külvárosi ház telekkel, valamint egy bankbetét. Az ingóságokkal és az ingatlanokkal együtt az örökség értékét jelenleg nagyjából tizenhatmillió forintra becsülik, és ebben még nincs benne az ingatlanok későbbi átértékelése.
Nóra úgy meredt rá, mintha a férfi hirtelen ismeretlen nyelvre váltott volna.
— Mondja még egyszer.
— Tizenhatmillió. És két ingatlan.
— Nekem?
— Önnek.
— De miért?
A közjegyző alig észrevehetően megemelte a vállát.
— Az emberek nem mindig a rokoni közelség alapján rendelkeznek a vagyonukról. Néha egyszerűen személyes döntést hoznak. Az elhunyt hagyott egy levelet is, ha később el szeretné olvasni.
Amikor Nóra kilépett az irodából, nem is kábának érezte magát, inkább olyannak, mintha valaki rosszul rakta volna össze. A lába vitte előre, de a gondolatai lemaradtak mögötte. A legközelebbi kávézóban kikérte a legolcsóbb americanót, leült az ablak mellé, és felhívta Esztert.
— Hol vagy? — kérdezte Eszter azonnal.
— A belvárosban. Ülök, és próbálom eldönteni, megőrültem-e.
— Mi történt?
— Most közölték velem, hogy örököltem. Egy lakást. Egy házat. Pénzt.
— Miféle pénzt?
— Sokat.
— Nóra, ne húzd már.
— Tizenhatmilliót.
A vonal túlsó végén néhány másodpercre teljes csend lett.
— Jó. Akkor két lehetőség van. Vagy idegösszeomlásod van, és félrebeszélsz, vagy az univerzum végre úgy döntött, eleget szenvedtél.
— Körülbelül ugyanezen gondolkodom én is.
— Egyelőre senkinek egy szót se, érted? Főleg annak a pávának ne.
— Eszemben sem volt.
A következő hetek papírokkal, igazolásokkal, sorban állással, hivatalok közti rohangálással és aláírásokkal teltek. Nóra átvette az elhunyt rokon lakásának kulcsait: tágas, régi otthon volt, súlyos ajtókkal, könyvespolcokkal, a levegőben gyógyszerek, fa és tea halvány illatával. A telken álló ház sem fényűzőnek, inkább élőnek tűnt: kályha, veranda, almafák, rozsdás grillsütő, és egy fészer, amelyben gondosan felakasztva sorakoztak a szerszámok.
Eszter vele járta végig a helyiségeket, és minden második ajtónál felsóhajtott.
— Te egyáltalán felfogod, hogy ez nem álom? Nem kell többé túlélésre játszanod. Élhetsz is.
— Egyelőre azt gyakorlom, hogy ne rezzenjek össze ettől a gondolattól.
— És most mi lesz?
— Először kiveszek egy normális albérletet, amíg tart a felújítás. Aztán veszek egy kamerát. Utána majd kitalálom. Semmi hirtelen mozdulat.
— Istenem, hogy tudsz ennyire nyugodt maradni?
— Nem vagyok nyugodt. Csak annyi éven át spóroltam mindenen — pénzen, szavakon, vágyakon —, hogy a testem még nem érti, hogyan kell átkapcsolni.
Eszteren kívül senkinek nem beszélt az örökségről. Csakhogy a pletykák olyanok, mint a csótányok egy öreg házban: akkor is előbújnak, ha az ember egyetlen morzsát sem hagyott elöl. Három hét múlva Gábor telefonált.
— Szia — a hangja ragacsosan kedves volt. — Hogy vagy?
— Mondjad konkrétabban.
— Miért kell rögtön így? Csak megkérdeztem. Végül is nem vagyunk idegenek.
— A tárgyalás után erősen elgondolkodtam rajta, pontosan melyik pillanattól nem számítunk annak.
— Nóra, akkor elragadtattam magam. Hülyeségeket mondtam. Tudod, hogy néha túlzásba esem.
— Tudom. Tíz éven át figyeltem természetes környezetben.
— Ne kezdjük ezt. Nem is ezért hívtalak. Találkozzunk. Nyugodtan. Harag nélkül. Beszéljünk úgy, mint két felnőtt ember.
— Nekünk már nincs miről beszélnünk.
— Biztos vagy benne? Lehet, hogy mindketten elsiettük.
— Nem, Gábor. Amit elsiettünk, az tíz évvel ezelőtt történt.
Ezután még többször kereste. Hívta, üzeneteket írt, majd csokrot küldött a régi címére. Később személyesen is felbukkant Eszter háza előtt.
Eszter melegítőnadrágban, kezében szemeteszsákkal ment ki hozzá.
— Te meg mit keresel itt?
— Nórával akarok beszélni.
— Én meg azt akarom, hogy eltűnj. Maradjunk abban, hogy mindenki ragaszkodik a saját kívánságához.
— Eszter, ne avatkozz olyasmibe, amihez semmi közöd.
— Ott kezdődik az én dolgom, ahol te hazudozni és nyomást gyakorolni kezdesz. Menj innen, mielőtt elmondom a szomszédoknak, hogy te vagy a rossz modorú, koszos tornacipős volt férj.
A viszonylagos csend nagyjából egy hónapig tartott.