— Ennyi volt, végeztem a szenvedéssel. Ma hivatalosan is lerázom magamról ezt az örökös nyomort — jelentette ki Gábor olyan hangerővel, mintha nem az ügyvédjéhez beszélne, hanem a bíróság egész folyosójának adna nyilatkozatot. — Tíz évig cipeltem a hátamon egy felnőtt nőt, aki művészléleknek képzelte magát egy fényképezőgéppel a kezében. Elég volt. Én rendes asszonyt akarok magam mellé, nem egy állandó kreatív veszteséget.
Nóra az ablak mellett ült a kemény padon, és a térdét nézte. Az ujjai finoman remegtek. A torkában száraz, keserű gombóc ült. A közelben várakozók úgy tettek, mintha semmit sem hallanának, de valójában minden szó eljutott hozzájuk.
— Gábor, halkabban — morogta az ügyvéd.
— Miért beszéljek halkabban? Talán hazudok? — csattant fel Gábor. — Fizette ő valaha egyedül a rezsit? Fenntartotta a lakást? Vett autót? Nem. Én dolgoztam. Én. Ő meg hol tanfolyamra járt, hol aprópénzért fotózott, hol kiégett, hol „alkotói útkeresésre” volt szüksége. Szép kényelmesen berendezkedett.
Nóra lassan felemelte a fejét.
— Fogd be.
— Nocsak, megszólaltál? És mégis mit csinálsz velem? — Gábor gúnyosan elmosolyodott. — Egyáltalán felfogod, ki vagy nélkülem? Harmincnégy évesen nincs normális állásod, nincs lakásod, nincs pénzed. Csak egy öreg fényképezőgéped van, meg az a szokásod, hogy mindenen megsértődsz.
— Elég, Gábor — mondta Nóra már sokkal egyenletesebb hangon. — Egyszerűen maradj csendben, és várd meg a tárgyalást.
— Nekem most épp könnyebb lett. Legalább végre kimondom hangosan. Egész életemben visszafogtál. Mondtam neked: vagy kezdesz magaddal valamit, vagy legalább nem állsz az utamba. Te azt választottad, hogy rajtam élősködsz. De ennek vége. Olyan nő lesz mellettem, aki hozzám való. Viktória például. Nem hisztizik, nem nyafog, dolgozik, keres.
Nóra úgy érezte, odabent valami hidegen kattan egyet. Ennyi volt. Már nem is fájt igazán. Inkább olyan érzés volt, mintha valaki más lakásában nézne egy letépett tapétát: kellemetlen, de cseppet sem meglepő.
— Akkor menj Viktóriához — felelte. — Ki tart vissza?
— Már megyek is. És kérlek, később ne gyere azzal, hogy „mindent megértettél”, meg hogy „kezdjük újra”. Az a vonat már elment.
Nóra felállt.
— Ne aggódj. Nem szokásom vonatok után futni.
A tárgyalás gyorsan lezajlott, mindenféle jelenet nélkül. Mintha a legundorítóbb rész már kint, a folyosón megtörtént volna, a teremben pedig csak alá kellett írni mindazt, ami rég halott volt. Gábor készségesen beleegyezett, hogy a lakás nála marad, az autó szintén az övé lesz, Nórának pedig jutnak a saját holmijai: a laptopja, a ruhái és az a régi fényképezőgép, amelyet még a házasságuk előtt vett.
A bírónő felnézett az iratokból.
— Az alperes tisztában van a következményekkel?
— Teljes mértékben.
— Van kifogása?
— Nincs.
A tárgyalás után Nóra kilépett az utcára, leült a megálló melletti padra, és hosszú ideig bámulta a járdaszegélynél összetapadt, koszos márciusi havat. A telefon ott lapult a kezében, de nem volt kit felhívnia. Eszter ugyan hívta magához, most azonban Nóra csak egyetlen dologra vágyott: hogy legalább egy órán át senki ne nyúljon hozzá, senki ne kérdezzen tőle semmit.
A készülék magától csörrent meg. Ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.
— Halló.
— Jó napot kívánok. Nóra Morozovával beszélek?
— Igen.
— A közjegyzői irodából keressük. Szükséges lenne, hogy még ma befáradjon hozzánk. Hagyatéki ügyről van szó.
— Elnézést, miről?
— Örökségről. Péter Morozov elhunyt. A végrendeletben Ön szerepel örökösként. A címet azonnal elküldjük üzenetben.
— Valószínűleg tévedés történt. Alig ismerek bárkit ezzel a vezetéknévvel.
— Nincs tévedés. Kérem, jöjjön be, és a dokumentumokat a helyszínen megmutatjuk.
Másfél órával később Nóra már a közjegyzővel szemben ült. A férfi simára borotvált, kifogástalanul rendezett külsejű ember volt, olyan arccal, amelyen látszott: őt már semmivel sem lehet igazán meglepni.
— Nóra asszony — lapozott bele a mappába —, az elhunyt az édesapja távolabbi rokona volt, az apai ág egyik unokatestvér-nagybátyja. Gyermeke nem született, a felesége pedig már jó ideje meghalt. A végrendeletet két évvel ezelőtt készítette, és abban Önt nevezte meg.
— De én szinte nem is emlékszem rá.
— Ez a tény azonban önmagában semmit sem változtat a végrendelet érvényességén.