És ezt fogja üvölteni mindörökké. Mert abból az időcsomóból, ahová került, nincs kijárat.
Katalin sikítani próbált, ám az ajka már foszladozott, elmosódott, mintha radírral törölnék ki az arcából. A teremben ülők utoljára a szemét látták: tágra nyílt, dermedt tekintetét, amelyben olyan rettegés ült, amilyet még temetői csendben sem látni. Aztán eltűnt. Csak a hangja maradt utána, késve, megakadva, mintha egy régi lemezen ugyanarra a barázdára ugrott volna vissza a tű. Nevetés. Az a harsány, kegyetlen kacaj, amelyből az egész elkezdődött. Most azonban már sehol sem volt forrása; a semmiből ismétlődött, körbe-körbe, kezdet és vég nélkül: „A ház fele a miénk, házasság alatt vették! A ház fele a miénk, házasság alatt vették! A ház fele…”
A bírónő kezéből kiesett a kalapács. A teremőr sápadtan keresztet vetett.
Anna gondosan egymásra rendezte az iratokat, visszatette mindet a mappába, majd kattanásig behúzta a zárat. Márkra rá sem nézett. A férfi a padlón kuporgott, remegve bámulta a saját ujjait, amelyek szintén fakulni, áttetszővé válni kezdtek.
– Ehhez nem volt jogod – préselte ki magából.
– De volt – felelte Anna halkan. – Te írtad alá az egyezséget, amelyben az áll: „A felek tudomásul veszik a vagyonmegosztást a bíróság döntése szerint.” A döntés megszületett. Minden törvényes.
Megfordult, és elindult az ajtó felé. Léptei mélyen visszhangoztak a folyosón. Márk fel akart tápászkodni, de a lábai már nem engedelmeskedtek neki. Szétmállottak, köddé oldódtak, és ő érezte, ahogy ugyanaz az örvény húzza magába, amelyben az anyja örökké ugyanazt az egyetlen mondatot fogja ismételni.
Anna kilépett a bíróság lépcsőjére. December volt, korán sötétedett, a lámpák egymás után gyúltak ki az utcán. Nagy, puha pelyhekben hullott a hó. Mélyen beszívta a csípős levegőt, és öt év óta először érezte úgy, hogy nem szorítja semmi a mellkasát.
A taxi három perc múlva gördült elé.
– Hová lesz az út? – kérdezte a sofőr, anélkül hogy felnézett volna a navigációról.
– Nyírligetre. Fenyő utca hét – mondta Anna.
– Az az a ház, amelyiknek végigrepedt a homlokzata?
– Már nem repedt – válaszolta, és halványan elmosolyodott.
A ház némasággal fogadta. Anna belépett a nappaliba, levette a kabátját, és felakasztotta a fogasra. A fal, amelyet korábban padlótól plafonig szabálytalan hasadás szelt ketté, most sima és ép volt. Nyoma sem maradt a szakadásnak. Semmiféle választóvonal. Semmiféle „fél”.
Átment a konyhába, vizet tett fel. A mosogató fölé akasztott tükörben csak ő tükröződött vissza. Egyedül. Márk nélkül, az anyja nélkül, idegen parancsok és idegen hangok nélkül.
Az ablakhoz lépett. Odakint a hó lassan betemette a kaputól a verandáig vezető lábnyomokat. Az ő nyomait. Csak az övéit.
Letette a bögréjét az asztalra, és hirtelen észrevette a kezét. Szilárd volt, meleg, valóságos. Elmúlt belőle a félelem, hogy egyszer ő maga is áttetszővé válik. Most már mások lettek azok.
A kérdés, hogy kivel kell osztoznia, többé nem jelentett semmit. Nem maradt senki, akivel osztozni lehetett volna.
És vajon mi a félelmetesebb: elveszíteni a vagyon felét egy bírósági tárgyaláson, vagy örökre beleragadni a saját győzelmed egyetlen percébe, miközben nem érted, hogy az a diadal valójában pokol?
Anna kiitta a teáját, lekapcsolta a villanyt, és lefeküdt aludni. Hosszú évek után először egyedül az egész házban. De ez nem magány volt.
Ez szabadság volt.