A szorításban Katalin egészen közel hajolt hozzá, és a hangja alig volt több mérgezett sziszegésnél.
– Semmit sem fogsz tudni bizonyítani – köpte oda. – Egy nincstelen senki vagy. A szoknyád piaci bóvli, a táskád tavalyi darab. Még az anyád is egy bérelt egyszobás lakásban pusztult el. Neked soha nem volt semmid, és nem is lesz. Nekem viszont igen. A fele. Felfogtad?
Anna nem az arcát nézte, hanem a kezét. A gyűrűkkel teleaggatott ujjakat, a villanó köveket, aztán Katalin szájában a drágán csillanó aranykoronákat.
– Igaza van, Katalin – mondta halkan. – A nyaraló fele valóban az öné.
Az asszony egy pillanatra elakadt. Erre a meghátrálásra nem számított.
– Csakhogy azt sosem tisztázták, melyik fele – folytatta Anna. – Én nem négyzetmétereket vettem meg. Hanem egy idősíkot.
Lassan, szinte ünnepélyes mozdulattal előhúzta a mappából az utolsó lapot. Nem hasonlított hivatalos iratra. Inkább egy régi tervrajznak tűnt: megsárgult pauszpapír volt, rajta különös, görbülő vonalakkal, amelyek sehol sem futottak szabályosan. Középen a ház négyszögletes alaprajza állt, azon keresztül pedig hullámos jelölés kanyargott. Mellette régies, kacskaringós betűkkel ez állt: „Lényegi választóvonal.”
– A nagyapám építész volt – szólalt meg Anna. – De nem közönséges építész. Nemcsak házakat tervezett, hanem azok árnyékát is. Ennek az épületnek az alapjába olyan szerkezetet rejtett, amelyről még a megrendelő sem tudott. A ház képes kettéválni. Nem terület szerint, hanem időben.
Katalin hátrálni kezdett. A cipősarka nekikoccant a pad lábának.
– Te megőrültél.
– Nézzük meg? – Anna az ablak felé emelte a lapot, hogy a fény átjárja a sárga papírt. – Az a fél, amelyet a bírósági döntés önnek juttat, nem a térben található. Hanem a múltban. Pontosan tavaly november tizennegyedikén, huszonhárom óra tizenöt perckor.
Ekkor Márkra nézett.
– Emlékszel arra az estére? Azt mondtad: „Dobd ki, útban van.” Katalin pedig megtette. Lelökött a verandáról. Két bordám eltört, és én ott feküdtem a hókupacban, miközben néztem, ahogy maguk belülről rázárják az ajtót a melegre.
Márk arca viaszfehérré vált.
– Az volt az utolsó nap, amikor még éltem – tette hozzá Anna olyan halkan, hogy a teremben szinte megállt a levegő. – Úgy értem, amikor még igazán léteztem. Később megtaláltam a nagyapám rajzait a régi ládájában. Akkor értettem meg, hogy vissza lehet térni. Nem feltétlenül a házba. Hanem ahhoz a joghoz, hogy egyáltalán legyek.
És ebben a pillanatban megtörtént.
Ott, a tárgyalóterem közepén, a némán dermedő teremőrök szeme láttára Katalin lába fakulni kezdett. Nem egyszerűen elsápadt: áttetszővé vált, mintha üvegből lenne, és a padló deszkái kirajzolódnának rajta keresztül. Az asszony felsikoltott, rángatózott, de a jobb karja már oldódott a levegőben. Előbb az ujjai, aztán a tenyere, végül a könyöke halványult el. A gyűrűk egymás után hullottak le róla, és hideg, fémes csengéssel pattogtak szét a padlón.
– Mit műveltél?! – ordította Márk, és Anna felé vetette magát.
A torkát akarta megragadni, de a keze úgy siklott át a vállán, mintha ködbe markolt volna. Megbotlott, térdre zuhant, és rémülten bámult fel rá.
Anna mozdulatlanul állt. Ő volt az egyetlen szilárd pont abban a világban, amely körülöttük darabokra kezdett hullani.
– Én nem tettem semmit – mondta. – Csak jóváhagytam azt, amit önök követeltek. Katalin a ház felét akarta. Megkapta. Azt a felét, ahol november tizennegyedikén, huszonhárom óra tizenöt perckor a verandán áll, és utánam kiáltja: „Dobd ki a hóba.”