akár egy arcra feszített, olcsó gumimaszk.
– Tisztelt bíróság – szólalt meg Anna.
Nem emelte fel a hangját, mégis úgy tűnt, a teremben hirtelen mindenki az ő lélegzetvételét is hallja.
– Szeretném kérni a „fele” szó pontos értelmezését.
A bíró kissé felvonta a szemöldökét.
– Van valamilyen új körülmény, amit elő kíván adni?
– Igen – felelte Anna, majd felállt, és az iratokkal a bírói asztalhoz lépett. – Bizonyítékaim vannak arra, hogy az a rész, amelyet a közös vagyonba bevittem… nem anyagi természetű abban az értelemben, ahogyan ezt eddig beállították.
Katalin ügyvédje, egy túlságosan magabiztos, fiatal férfi, elegáns nyakkendőben, gúnyosan felhorkant.
– Tisztelt bíróság, az alperes félrevezeti az eljárást. Ez nyilvánvaló időhúzás.
– Majd eldöntjük – mondta a bíró, és átvette Annától az első papírt. – Mi ez?
– Három év bankszámlakivonata – válaszolta Anna. – Ebből egyértelműen látszik, hogy Katalin egyetlen forinttal sem járult hozzá a ház építéséhez. Minden pénz Márktól és tőlem származott. Van azonban egy érdekes részlet: az az ötszázezer forint, amelyet állítólag az anyósa ajándékozott nekünk, valójában abból az összegből származik, amelyet ő a korábbi munkahelye pénztárából emelt el. Itt van a volt igazgató feljelentésének másolata.
Katalin arcáról lassan leolvadt a mosoly. A bőre hamuszürkére váltott.
– Hazugság! – sikoltotta. – Rágalom az egész!
Anna azonban már a következő bizonyítékot vette elő. Egy leforrasztott, átlátszó tasak volt az, benne egy süteménydarabbal, amelynek felszínén zöldes penészfoltok terjedtek.
– Ez – mondta Anna –, az utolsó közös családi vacsoránk maradéka. December huszonharmadikán történt. Meggyes pite volt. Katalin saját kezűleg sütötte, aztán azt mondta: „Béküljünk ki, Annácska, az újévet már együtt köszöntjük.”
Aztán az anyósa felé fordult.
– Tudta, hogy allergiás vagyok a meggyre, igaz? Anafilaxiás sokkot kapok tőle. Egyetlen falat is elég.
– Ez nem igaz – motyogta Márk. – Mindig is csak válogatós voltál…
– Laborvizsgálati eredmény – tette Anna a pecsétes lapot a bíró elé. – A süteményben arzént találtak. A mennyiség önmagában nem lett volna halálos, de az allergiámmal együtt… a vacsora után egy órával már nem éltem volna. És akkor az egész ház az önöké marad.
A teremben a csend hirtelen olyan sűrű lett, mintha víz alá kerültek volna. A bíró lassan, figyelmesen újra átolvasta az iratot.
Katalin felpattant.
– Provokáció! Ő keverte bele! Márk, mondd meg nekik!
Márk kinyitotta a száját, aztán hang nélkül becsukta. Annát nézte, és a tekintetében hosszú évek óta először jelent meg valódi félelem.
Anna ekkor elővette a harmadik tárgyat: egy apró, ezüstszínű pendrive-ot.
– Ezen azoknak a beszélgetéseknek a felvételei vannak, amelyeket a férjem folytatott az édesanyjával. Arról, hogyan kell engem kiszorítani a házból. Hogyan lehetne cselekvőképtelennek nyilváníttatni. Miként lehetne meghamisítani az aláírásomat egy meghatalmazáson. Különösen ajánlom a június tizedikei részt, ahol Márk ezt mondja: „Olyan, mint egy bútordarab, anya. A bútorokat ki lehet vinni.”
Márk felugrott, a széke csattanva borult hátra.
– Ez törvénytelen felvétel!
– A saját lakásomban készült, tehát jogszerű – felelte Anna nyugodtan. – Mindkettőjüket figyelmeztettem, hogy hangnaplót vezetek. Önök akkor nevettek rajta.
A bíró felemelte a kezét.
– Tizenöt perc szünetet rendelek el. A felek a teremben maradnak.
Amint a teremőrök egy pillanatra elfordultak, Katalin úgy vetette magát Anna felé, mint aki elvesztette az önuralmát. Megragadta a könyökét, és a körmei mélyen belemartak a kabát anyagába.