A városi bíróság folyosóján különös, fojtott szag ült: régi iratkötegek pora, olcsó légfrissítő és idegen emberek izzadsága keveredett benne. Anna a fa padon kuporgott, mellkasához szorítva kopott sarkú, bőr irattartóját. A deszka hidege átszivárgott kabátja vékony bélésén, mintha csak figyelmeztette volna: itt senki vagy, csupán a háromszáztizenhetes számú ügy.
Vele szemben, egy egész padot elfoglalva, a győztesek pózában ültek. Márk, a volt férje, pirospozsgásan, elnehezült testtel, drága dzsekiben feszített; Anna rögtön felismerte a kabátot, hiszen előző évben ő választotta ki neki egy leárazáson. Mellette Katalin trónolt, az anyja. Az anyósa. Az a nő, akinek a szája állandóan gúnyos ívbe rándult, és aki hozzászokott, hogy ha elég hangosan nevet vagy sír, végül mindig megkapja, amit akar.
– Na, Annácska – dalolta Katalin, miközben megigazította a gallérjára tűzött brosst –, eleget szenvedtél már? Mindjárt vége, aztán szabad lehetsz, mint a madár. Csakhogy a fészek nélküli madárka néha megfagy ám.
Anna nem felelt. Ujjai az irattartó sarkát morzsolták, és a bőr alatt érezte a benne lapuló papírokat. Rengeteg papírt. Három évnyi készülődést. Öt évnyi házasságot. Egyetlen családi házat.
Amikor a bíró, egy idős asszony, akinek arca egy kimerült bagolyéra emlékeztetett, belépett a terembe, mindenki felállt. Anna csak utolsóként emelkedett fel, mert a lábai alig engedelmeskedtek. Soha nem tartotta magát bátornak. Az iskolában a tanárok néztek át rajta, az egyetemen az évfolyamtársai, a munkahelyén pedig a főnöke. Az „Örök Nyugalom” temetkezési irodában vezette az elhunytak nyilvántartását, és megszokta, hogy a szavának nincs súlya. A halottak legalább nem vágtak közbe.
Ma azonban szüksége volt a hangjára.
A bíró olvasni kezdte a határozatot. A mondatok sűrűn, nehézkesen hömpölyögtek: „Katalin kereseti kérelmének részben helyt ad… megállapítja a lakóingatlan egyketted tulajdoni hányadára vonatkozó tulajdonjogot… tekintettel arra, hogy az ingatlan a házasság fennállása alatt került megszerzésre, és közös szerzeménynek minősül…”
Katalin nem bírta tovább visszafogni magát. Hátravetette a fejét, és harsány kacagásban tört ki. Nem asszonyi nevetés volt ez, inkább rekedt, diadalittas károgás, amelytől mintha a tárgyalóterem levegője is megremegett volna.
– A ház fele a miénk, házasság alatt vettétek! – rikoltotta, és tenyerével a combjára csapott. – Hallod, Anna? A fele! Ami az egyik kulcshoz tartozik, az a másikhoz is! Ha nem akartátok ember módjára elosztani, majd elosztjuk törvény szerint!
Márk szélesen vigyorgott, és vállon veregette az anyját. A bírósági őrök fáradt pillantást váltottak. A bíró koppantott a kalapáccsal.
– Csendet kérek a tárgyalóteremben!
Katalint azonban ekkor már lehetetlen volt megfékezni. Nevetett tovább, kivillantva aranykoronás fogait, Anna pedig ezeket a fénylő koronákat nézte. Öt éven át hallgatta ezt a kacajt. Akkor is, amikor az anyósa először nyitott be kopogás nélkül a hálószobájukba. Akkor is, amikor meddőnek nevezte Annát, noha a baj Márknál volt, csak az anyja ezt nem volt hajlandó elhinni. És akkor is, amikor egy szál pulóverben lökte ki őt a fagyba, miközben a férje az ajtóban állt, és egyetlen szót sem szólt.
A nevetés abban a pillanatban szakadt félbe, amikor Anna felnyitotta az irattartót.
Nem kapkodott. Lassan, kimérten oldotta ki a kis fémzárat, s a kattanás úgy csattant a teremben, akár egy lövés. Katalin elhallgatott, de a mosolya ott maradt az arcán: mereven, kifeszítve.