– Vagyis mindent egybevéve már majdnem másfél millió forintról beszélünk.
A konyhára olyan csend telepedett, hogy szinte csengeni lehetett hallani. Csak a hűtő tompa zúgása és az ablakon túlról beszűrődő autóforgalom moraja törte meg. Eszter némán nézte a húgát: a frissen készíttetett, aprólékos mintákkal díszített manikűrjét, a drága táskáját, a selyemsálat a nyakában. Másfél millió. Valakinek ennyi egy vidéki kis lakás ára, másnak hosszú évek kuporgatása. Lillának pedig mindez csupán „élményeket” jelentett, meg egy tönkrement autót a munkakerülő férje mellett.
– Értem – szólalt meg végül Eszter, és az ablakhoz lépett. – A helyzet kellemetlen, de nem megoldhatatlan. A végrehajtó törvény szerint minden hónapban levonhatja a hivatalos fizetésed felét, amíg a tartozás el nem fogy. Gábornak pedig most már tényleg dolgoznia kellene, nem csak beszélnie róla. Az autót el kell adni, ha másként nem, alkatrésznek, abból legalább a mikrohitelek egy részét le lehetne zárni, mert ott a legdurvábbak a kamatok. Nehéz lesz, de két-három év alatt kimászhattok belőle. Egy életre megtanuljátok a leckét.
Mária arca előbb falfehér lett, aztán vörös foltok jelentek meg rajta a felháborodástól. Úgy csapott az asztalra, hogy az üres csészékben megcsörrentek a kiskanalak.
– Miféle lecke?! Miféle fizetésfele?! Eszter, magadnál vagy? Valamiből élniük is kell! Lilla bére amúgy is alig valamire elég, ha még annak a felét is elveszik, Gáborral együtt kenyérre sem marad pénzük. És az albérletet miből fizessék? Azt akarod, hogy a saját húgod az utcán kössön ki?
– Én azt szeretném, ha felnőtt emberek vállalnák a döntéseik következményeit – fordult Eszter az anyja felé. – Gábor egészséges férfi. Menjen rakodónak, futárnak, gyárba, bárhová. Lilla esténként vállalhat másodállást. Sokan így kapaszkodnak ki, ha egyszer gödörbe kerültek.
– Halljátok ezt? – Mária teátrálisan széttárta a karját. – Úgy osztja itt az észt, mintha valami királynő ülne a trónján! Persze neked könnyű beszélni a puccos lakásodból, a méregdrága felújításod közepéről! Te gazdag vagy, Eszter. Saját vállalkozásod van, tehetős ügyfeleid, biztos ott hevernek a milliók a számládon, és azt sem tudod, mire költsd őket.
Lilla felpillantott a könnyei mögül a nővérére, de a tekintetében nem könyörgés volt, inkább sértett, makacs követelés.
– Eszter, anya nem mond hülyeséget. Neked ez a másfél millió semmiség. Pár hónap alatt megkeresed. Nekem viszont szétesik az életem. Egyetlen utalással el tudnád intézni az egészet, nem? Utánanéztem, az alkalmazásban a végrehajtási ügyszám alapján simán be lehet fizetni. Akkor feloldanák az összes tiltást. Én meg majd apránként visszaadom neked. Tényleg. Esküszöm!
Eszter torkában keserű gombóc nőtt. „Te gazdag vagy.” Milyen könnyedén dobálóztak ezzel. Egyikük sem látta, hogyan dolgozott öt évvel korábban egyszerre két munkahelyen, hogyan aludt napi négy órákat, hogyan evett olcsó köreteket hetekig, és hogyan hordta azt a téli csizmát, amelyet havonta újra kellett ragasztania, csak hogy összegyűljön az önrész a hitelhez. Fogalmuk sem volt róla, hogy a „saját vállalkozás” nem aranybánya, hanem éjszakába nyúló papírmunka, adóellenőrzések, idegrángásig fokozódó stressz és három egymást követő év szabadság nélkül.
Abban viszont az anyja és a húga mindig kiválóak voltak, hogy más pénzét fejben elosszák. Amikor Eszter végre lezárta a lakáshitelét, és szépen felújította az otthonát, öröm helyett csak irigységet és számítást látott a tekintetükben.
– Lilla – mondta lassan, minden erejével azon igyekezve, hogy ne emelje fel a hangját. – Nem fogom kifizetni a tartozásaidat. Sem az egészet, sem egy részét. Ez nem az én terhem. Te vetted fel más pénzét azért, hogy nagyvilági életet éljetek, és eltartsd a lusta férjedet. Most eljött az ideje, hogy ennek árát megfizessétek. Az én pénzem nem hullik az égből. Az időmmel, az egészségemmel, az idegeimmel keresem meg. És nem fogom a te hiteleidre elszórni.
A mondatok élesen, tisztán csattantak a levegőben, mint az ostorcsapás. Lilla feljajdult, két tenyerébe temette az arcát, és látványos zokogásba kezdett. Mária felpattant a székről.
– Hogy tudsz ilyet mondani a saját vérednek?! – kiáltotta, ökölbe szorított kézzel hadonászva. – Nem ilyen embernek neveltelek! Kapzsi vagy, hideg és szívtelen! Család vagyunk, össze kellene tartanunk! Te meg ott ülsz a pénzeden, mint valami kincsesládán, se férjed, se gyereked, csak az átkozott munkád! Kinek gyűjtögetsz? Magaddal viszed majd a sírba?
– Magamnak gyűjtök, anya – felelte Eszter dermesztően nyugodt hangon, miközben belül összerándult az igazságtalan vádaktól. – Az öregkoromra, az egészségemre, a biztonságomra. Mert pontosan tudom: ha egyszer megbetegszem vagy bajba kerülök, te és Lilla nem fogtok mellém állni. Ti csak kérni tudtok. Emlékezz vissza a tavalyi évre, amikor tüdőgyulladással kórházba kerültem. Akkor csak egy apróságot kértem tőled.