Amikor végre nagy döndüléssel bezárult mögöttük a súlyos bejárati ajtó, a lakásban olyan csend lett, mintha valaki egyszerre elvágta volna az összes zajt. Nem maradt más, csak a fáradtság, a szétdúlt előszoba és az a furcsa, üres nyugalom, amely a vihar után szokott rátelepedni az emberre. Eszternek remegett a lába. Már nem volt ereje tartani magát, ezért lassan leereszkedett az előszobai puffra, és néhány pillanatig csak maga elé nézett.
László szó nélkül telepedett mellé. Levetette a kabátját, gondosan maga mellé tette, aztán a lánya vállára fektette a kezét. Nem vigasztalgatta hosszú beszédekkel, nem kezdett tanácsokat osztogatni. Csak ott ült mellette, szilárdan, nyugodtan, ahogy mindig, amikor Eszternek szüksége volt rá.
– Jól tetted, kislányom – mondta végül halkan, de olyan hangon, amelyből egyértelműen érződött: nincs helye kételynek. – Az ilyen embereket az első pillanatban le kell rázni magadról. Ha egyszer megérzik, hogy mindent el lehet venni tőled, egész életedben a nyakadon fognak élősködni.
Másnap reggel takarítócsapat érkezett. Három asszony látott neki a lakásnak, és szinte estig megállás nélkül dolgoztak. Zsákokba lapátolták a felhalmozott szemetet, kihordták a használhatatlan kacatokat, súrolták a konyhát, fertőtlenítették a fürdőt, és hosszasan dörzsölték a bútorokról azokat a makacs foltokat, amelyeket idegen kezek és idegen szokások hagytak maguk után. Eszter időnként belépett egy-egy helyiségbe, körülnézett, majd inkább visszament a folyosóra. Úgy érezte, nemcsak a kosztól szabadul meg a lakás, hanem valami nehéz, ragacsos tehertől is.
Még azon az estén lakatos jött. Leszerelte a régi zárakat, amelyekhez túl sok kéz férhetett hozzá, és új, erős, megbízható szerkezeteket tett a helyükre. Amikor az utolsó kulcs is Eszter tenyerébe került, először érezte igazán, hogy a saját otthonának ajtaja ismét őt védi, nem pedig azoknak nyílik, akik jogot formáltak mindenére.
A válás azonban nem ment gyorsan, és egyáltalán nem volt könnyű. Gábor hónapokon át fel-felbukkant az ajtaja előtt. Hol követelőzött, hogy Eszter adja vissza neki a kávéfőzőt, mert az szerinte az övé volt, hol könyörgőre fogta, és bizonygatta, hogy mindent meg lehet még javítani, csak kezdjék újra az egészet. Eszter egyre ritkábban válaszolt. Már nem hitt a bűnbánó hangnak, mert túl jól emlékezett arra, mi történt, amikor még hitt neki.
Erika sem maradt csendben. Ismerősöknek, rokonoknak, régi barátoknak írogatott mérgező üzeneteket, amelyekben Esztert hideg szívű, hálátlan asszonynak nevezte. Úgy mesélte a történetet, mintha az ő családját üldözték volna el egy kegyetlen idegen házból. Eszter eleinte dühös lett, aztán egyszerűen belefáradt az egészbe. Egy napon bement a szolgáltatóhoz, lecserélte a telefonszámát, és ezzel az utolsó szálat is elvágta, amelyen keresztül még elérhették.
Másfél év telt el, mire Eszter igazán talpra állt. Nem egyik napról a másikra történt. Lassan, apránként szedte össze magát. Felfrissítette a lakást, kijavíttatta a sérült részeket, új függönyöket választott, átrendezte a nappalit, és mindentől megvált, ami Gáborra vagy a családjára emlékeztette. Nem maradt sem elfelejtett bögre, sem régi papucs, sem olyan tárgy, amelyhez rossz emlék tapadt.
Hétvégenként már egészen más élet költözött a lakásba. Eszter és a közben nagyobbra nőtt Márk kekszet sütöttek, lisztes kézzel nevettek a konyhában, aztán a tiszta nappali szőnyegén építőkockákból várakat, hidakat és egész városokat raktak össze. A csend többé nem nyomasztó volt, hanem békés.
Eszter otthonában ezután nem jutott hely azoknak, akik az ő lakását saját tulajdonuknak képzelték. A kulcsok nála voltak, a döntések is nála maradtak, és végre senki sem vehette el tőle azt, amiért ő dolgozott meg.