Előfordult, hogy Erika egyszerűen kipakolta a hűtőjüket, és közben úgy magyarázkodott, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga: Kingának nagyobb szüksége van rá, gyenge az egészsége, ráadásul még szoptat is. Eszter akkor is hallgatott, amikor Gábor félretette Márk vadonatúj gyerekruháit, hogy előbb az unokaöccse hordja ki őket, a saját fiuknak pedig már csak a kifakult, elnyűtt holmi jusson. Most azonban valami végleg elszakadt benne.
– Én vagyok itt a ház ura, és a húgom itt fog lakni! – üvöltötte Gábor, egyik pillanatról a másikra teljesen elveszítve az önuralmát, majd akkora erővel csapott az asztalra, hogy megugrottak rajta a tányérok. – Én így döntöttem! Elég volt ebből a fukarságból! Ülsz a saját négyzetmétereiden, miközben a családodnak nincs hová mennie?
A lakásra dermedt csend borult. Csak a tűzhely felől hallatszott a piszkos lábasból kifutó víz sziszegése.
Eszter sokáig nézte a férjét. Mintha nem is azt az embert látta volna maga előtt, akihez valaha hozzáment, hanem egy idegent: kicsinyeset, irigyet, és olyan pimaszt, hogy attól már szinte megszédült.
– Apa – szólalt meg végül halkan, mégis kőkeményen, és László felé fordult. – Vedd elő a telefonod. Hívd a rendőrséget. Bejelentést teszünk: jogtalan tartózkodás a lakásban és rongálás.
Kinga úgy kapott levegő után, mintha félrenyelt volna. András felpattant a kanapéról, közben a kétszersültes tányért lesodorta a földre.
– Miféle rendőrség? Megőrültél? – ordította Gábor, és egy fenyegető lépést tett Eszter felé.
László azonban abban a másodpercben közéjük állt. Idősebb és alacsonyabb volt a vejénél, mégis olyan elszántság áradt belőle, hogy Gábor ösztönösen hátrált egy lépést.
– Pontosan egy órát kaptok – mondta Eszter, minden szót külön megnyomva. – Összeszeditek a holmitokat, és eltűntök innen. Ha egy óra múlva bármi itt marad belőletek, repül le az erkélyről. Az idő most indul.
Abban a pillanatban kitört a kapkodás. Amint világossá vált, hogy Eszter nem fenyegetőzik, László pedig már diktálja is a címet a telefonba, a rokonok fejvesztve rohangálni kezdtek a szobák között. Kinga remegő kézzel rángatta ki a gyerekpulóvereket a szekrényből, közben megpróbált észrevétlenül néhány új törölközőt is a táskájába gyömöszölni.
– Azt azonnal tedd vissza – dörrent rá László, és minden udvariaskodás nélkül kivette a kezéből Eszter holmiját.
András fekete szemeteszsákokba lapátolta a koszos ruháit, és közben dühösen morgott valamit az orra alatt. Gábor még tett egy kísérletet: meg akarta ragadni Esztert, hogy bevonszolja a fürdőszobába „normálisan megbeszélni” a dolgokat. Eszter azonban rá sem nézett. A mankóira támaszkodott, és némán bámult ki az ablakon, mintha a férje ott sem lenne.
Negyven perc sem telt el, amikor ismét nagyot csapódott a bejárati ajtó. A küszöbön lihegve megjelent Erika, az anyósa. Gábornak nyilván volt ideje felhívni és bepanaszolni őt.
– Szívtelen népség! – sivította már az előszobából, teátrálisan a melléhez kapva. – A saját családotokat dobjátok ki az utcára! Ne legyen egy nyugodt napotok ezekben a palotákban! Az én fiam mindent értetek tett, minden forintot hazahozott, te pedig, te hálátlan…
– Erika – vágott közbe Eszter fáradtan, de határozottan. – A maga fia mindent magukért tett. Az én káromra. Úgyhogy vigye szépen vissza magához. Anna mama pedig végre megkapja a gondoskodást ettől a „nagyszerűen törődő” unokától.
Erika újabb levegőt vett, hogy elölről kezdje a jelenetet, de akkor találkozott László szigorú tekintetével. A férfi lassan, jelentőségteljesen megkocogtatta az óráját.
Pontosan egy óra múlva Gábor rokonai már fekete szemeteszsákokba gyűrték a holmijukat a lépcsőházi pihenőn.