A nedves gumitalpak éles csikorgása úgy hasított végig az olasz greslapon, mintha valaki hangosan csattintott volna. Az „Avantgárd Motors” tágas bemutatótermében, ahol a hűvös neonfény ezüstösen verte vissza magát a fényezett karosszériákról, ez a zaj teljesen idegenül hatott. Itt máskor legfeljebb a kiállított terepjárók abroncsainak halk surrogása, vagy a hostessek cipősarkának finom koppanása törte meg a csendet.
Anna, a VIP-ügyfelekért felelős vezető munkatárs, lassan emelte fel a tekintetét a telefonja kijelzőjéről. Nem sietett felállni, csak értetlen, kissé bosszús pillantással mérte végig az újonnan érkezőt.
A bejáratnál egy testes, idős férfi toporgott. Fakó, valaha zöld színű viharkabátjáról vízcseppek peregtek a padlóra. A vállán kopott vászontok lógott, olyan, amiben horgászbotot szokás hordani, a lábán pedig nehéz gumicsizma volt, oldalára száradt agyag tapadva. Zihálva vette a levegőt, miközben körbenézett a krómoktól és lakktól csillogó autók között, mintha csak egy falusi vegyesboltba tért volna be kenyérért.
– Nagypapa, azt hiszem, rossz helyre jött – szólalt meg Anna, anélkül hogy felkelt volna a pult mögül. Mindössze annyit tett, hogy undorodva odébb tolta maga elől a cappuccinós csészét. – A kijárat ugyanott van, ahol bejött. Az elővárosi buszmegálló az út túloldalán található, az építőanyag-piac mögött.
Az öreg levette fejéről az átázott sapkát, előbukkant alóla ritkás, ősz haja, majd nyugodt léptekkel közelebb ment. Ruhájából tisztán érezni lehetett a nyirkosságot, a folyóvizet és az erdő fanyar szagát.
– Jó napot, lányom. Nem tévedtem el – mondta békés hangon. – Autót szeretnék megnézni. Azt, amelyiknek erősített a futóműve és összkerékhajtású. Azt a feketét ott – bökött kérges, munkától kemény kezével a központi emelvényen álló hatalmas terepjáró felé.
Anna fölényesen elmosolyodott, majd összenézett az időközben odalépő biztonsági őrrel.
– Ezt az autót? Uram, van bármi fogalma róla, mennyibe kerül? Ez egy exkluzív felszereltségű modell. Ilyenhez előzetes időpont és fizetőképességi igazolás nélkül még közel menni sem szokás. Maga pedig máris összesározta a padlót.
– A pénz jön-megy – felelte rendíthetetlen nyugalommal az öreg, miközben előhúzott a zsebéből egy nedves zsebkendőt, és megtörölte vele a homlokát. – Nyisd ki nekem az utasteret, hadd halljam a motorját. Aztán majd beszélhetünk az árról is.
Ekkor a második emeleten lévő iroda üvegajtaja hirtelen kivágódott. A lépcső tetején megjelent Gábor, a fiókvezető. Szűk szabású kék öltönyt viselt, cipője tükörfényesen csillogott, arcán pedig ott ült az állandó, alig leplezett felsőbbrendűség. Lefelé indult, és menet közben begombolta a zakóját.
– Anna, miféle hajléktalanszállót nyitottunk itt? – kérdezte élesen. – Fél óra múlva szerződést írok alá egy építőipari holding tulajdonosával. Mit keresnek idegenek a szalonban?
– Gábor Igorevics, épp most próbálom elmagyarázni az úrnak, hogy rossz címre érkezett – válaszolta Anna. – De ragaszkodik hozzá, hogy nyissuk ki neki a kiállított autót.
Gábor egészen közel lépett a hívatlan látogatóhoz. Látványos mozdulattal elővett a zakója mellzsebéből egy zsebkendőt, és az orrához szorította.
– Figyeljen ide, tisztelt uram. Nem tudom, fogadásból jött-e be hozzánk, vagy egyszerűen rossz napja van. De ez egy prémium márka bemutatóterme. Ide az emberek presztízsért és kényelemért érkeznek, nem azért, hogy halszagot szagoljanak.
– A presztízs csak csillogó csomagolás, fiam – hunyorított az öreg. – Nekem mennem kell. Erdőbe, rossz utakra, sárba. Az autó azért van, hogy járjanak vele, nem azért, hogy maguk egész nap a porszemeket fújkálják róla. Nyisd ki az ajtót. Meg akarom nézni, milyen a varrás az üléseken.
Gábor arca megfeszült a dühtől. A saját birodalmának tekintette ezt a helyet, és még soha senki nem engedte meg magának, hogy ilyen hangon beszéljen vele.
– Biztonságiak! – csattant fel. – Tegyék ki az utcára!
Az öreg azonban meg sem mozdult. Csak erősebben markolta meg a vászontokot a vállán. A biztonsági őr bizonytalanul helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra; láthatóan nem szívesen alkalmazott volna erőszakot egy idős emberrel szemben.
– „Takarodjon innen, rongyos alak, ez itt az elit szalonja!” – röhögött Gábor, most már nyíltan semmit sem titkolva a megvetéséből. – Menjen, vizsgálgassa a garázssoron a rozoga terepjáróját! Egy másodperc múlva se lássam itt!
A férfi egyenesen Gábor szemébe nézett. Tekintetében nem volt sértettség, és harag sem. Csak hideg, pontos mérlegelés. Némán bólintott, mintha magában döntésre jutott volna, aztán megfordult, és lassú, nehézkes léptekkel elindult a kijárat felé, sáros nyomokat hagyva maga után a világos padlón.