Partra? — fáradt, keserű mosoly húzódott a szája szélére. — Ne próbálj belőlem bűnbánó anyát faragni. Nem szerettelek. Mindig csak méricskéltelek: hasznomra vagy-e, útban vagy-e, kényelmes vagy-e nekem. De ha őt most nem állítják meg, továbbra is mindent felzabál maga körül, aztán majd úgy nevezi: nehéz az élet.
Odakint egy gyerek visított, a szomszédból sült hal szaga szivárgott át, a vízforraló pedig olyan hétköznapi kattanással kapcsolt ki, hogy attól az egész beszélgetés még dermesztőbbnek hatott.
— Tudja, mi a legundorítóbb? — szólaltam meg. — Már én is kezdtem elhinni, hogy talán tényleg kapzsi vagyok. Hogy lehet, mégis el kellett volna adnom mindent, és „megmenteni a családot”.
— Lakással nem lehet családot megmenteni — vágta rá. — Legfeljebb elodázni azt a pillanatot, amikor mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy már nincs mit megmenteni.
A következő tárgyaláson Gábor arca elsápadt, amikor meglátta az anyját mellettem.
— Anya, te meg mit keresel itt?
— Ülök. A törvény nem tiltja.
— Most velem vagy, vagy mi van?
— Életemben először nem veled.
Katalin olyan száraz hangon beszélt, mintha bevásárlólistát olvasna fel:
— Igen, a fiam arra kért, gyakoroljak nyomást az alperesre, hogy gyorsabban adja el a lakást. Igen, sürgősen pénzre volt szüksége. Nem, a felújítást nem ő fizette. Igen, az általa benyújtott iratok utólag készültek. Igen, pénzt vett le a kártyámról, és félrevezetett engem.
— Anya, te megőrültél?! Miket hordasz itt össze?! — robbant ki belőle.
A bírónő felnézett rá.
— Még egy közbeszólás, és kivezettetem a teremből.
— Elment az esze!
— Nem — mondta Katalin. — Csak későn ugyan, de magamhoz tértem.
A tárgyalás után Balázs halkan odafordult hozzám.
— A fő ügy ezzel gyakorlatilag eldőlt. A hamisítás miatt külön eljárást lehet indítani.
Bólintottam. Régebben talán megsajnáltam volna. Csakhogy nálunk a sajnálat mindig úgy működött, mint egy hitelkártya: először kisegít, aztán a kamataival fojt meg.
A lépcsőházban Gábor utolért.
— Most boldog vagy? Anyám ellenem fordult, bíróság, rendőrség… Te komolyan tudsz így aludni?
— Most először igen.
— Nélkülem elveszel.
— Pont ez volt a legnagyobb tévedésed. Azt hitted, beléd kapaszkodom. Pedig csak abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy nyolc év nem lehet ennyire olcsó hamisítvány. De lehetett.
Hazafelé vizes márciusi hó verte az arcomat. A lakás csendes volt, nem feszült benne annak a várása, hogy idegen kulcs fordul majd a zárban. Feltettem a vizet, leakasztottam a falról Eszter néni régi óráját, és hirtelen arra gondoltam: elég volt úgy élni, mintha minden nyugodt percért előbb vezekelnem kellene.
Katalin üzenetet küldött: „A mappát ne dobd ki. Vannak benne még másolatok is.”
Nem válaszoltam. Csak kidobtam Gábor megrepedt bögréjét, kinyitottam az ablakot, és hosszú idő után először nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy béke van bennem. Odalent a parkolóhelyen veszekedtek, fentről fúrógép zaja dübörgött, valahol kutya ugatott — egyszerű este volt, ünnepélyes zene nélkül. És ebben a hétköznapiságban egyszerre több igazság volt, mint az egész házasságomban valaha.