— Itt vannak a holmijaim!
— Egy doboz kábel meg egy pár sportcipő még nem jogosít fel arra, hogy idegeneket hozz a nyakamra.
— Nóra, ne csinálj jelenetet — szólt közbe Katalin asszony. — Ezek az emberek Debrecenből utaztak ide.
— Annál rosszabb nekik. Valaki alaposan félrevezette őket.
— Ki vagy te, hogy a saját férjedet ne engedd be? — robbant ki Gáborból.
— A tulajdonos. Ez épp elég.
Felhívtam a rendőrséget. Amíg várakoztunk, Ágnes néni kidugta a fejét a szomszéd ajtón, köntösben, álmosan és ingerülten.
— Már megint mi történik?
— Semmi különös — feleltem. — Csak vannak, akik a házasságot összekeverik egy ingatlanfoglalási engedéllyel.
A kiérkező rendőr nem bonyolította túl a helyzetet.
— Ha a tulajdonos nem engedi be önöket, akkor nem mennek be. Lakásnézés, értékbecslő, nyomásgyakorlás — mindez itt véget ért. Viszontlátásra.
— Én az anyja vagyok! — emelte fel a hangját Katalin asszony.
— Én meg nem családügyi hivatal vagyok — válaszolta szárazon a rendőr. — Kérem, hagyják el a lépcsőházat.
A bíróságon Gábor már sokkal magabiztosabban adta elő magát.
— Én cseréltettem ki az ablakokat, az ajtókat, a konyhát, én vettem a gépeket is.
— A kifizetésekről vannak bizonylatok? — kérdezte a bírónő.
— Készpénzben fizettem.
— Kinek?
— A mestereknek.
— Pontosan melyik mestereknek?
Itt elakadt. Balázs ekkor letette az asztalra az én szerződéseimet, bankszámlakivonataimat és átutalási igazolásaimat. A bírónő végiglapozta a papírokat, Gábor arcán pedig először jelent meg az a kifejezés, mint amikor valakit hirtelen átjár a hideg.
A tárgyalás után Katalin asszony a folyosón állított meg.
— Azt hiszed, győztél? Ez még csak a kezdet.
— Magukkal ellentétben én hosszú távra szoktam berendezkedni — mondtam neki.
Másnap este, a következő tárgyalás előtti napon egyedül jött. Smink nélkül, régi kabátban, a hóna alatt fekete mappával.
— Ne ijedj meg, nem akarok betörni — mondta. — Öt perced van rám?
Beengedtem a konyhába, és feltettem a vízforralót.
— Nem bocsánatot kérni jöttem — kezdte. — Ahhoz már késő. Azért vagyok itt, hogy elmondjam: engem is átvert.
— Mondja pontosabban.
— Eladta a garázsomat. Egy forintot sem láttam belőle. A nyugdíjkártyám üres. Két gyorskölcsön is az én nevemen van. Az sms-kódokat kiszedte belőlem, azt hazudta, valami átütemezéshez kellenek. És nem vállalkozásra ment a pénz, nem is a közös új életetekre. Fogadásokra. Meg egy szegedi nőre, akinek lakást bérelt. Itt vannak az utalások. Itt a levelezés. A nő maga küldött át mindent, amikor hozzá is becsöngettek a behajtók.
Nem szóltam semmit. Sajnálatot nem éreztem. Csak valami tompa fáradtságot, mint egy végtelen út után, amikor a végén nem célállomás vár, hanem egy közönséges kerítés.
— Maga pontosan tudta, milyen ember — mondtam végül.
— Tudtam. De azt hittem, gyenge. Azt gondoltam, takargatni kell, lökni rajta egyet, megmenteni. Csakhogy nem gyenge. Telhetetlen. Mindent felfal, amit elér. Engem is. Téged is.
— És ezt most miért hozta el nekem?
— Mert holnap megint hazudni fog. Én pedig belefáradtam, hogy vele együtt hazudjak. Meg azért is, mert a felújításról szóló elismervények hamisak. A pecsétet a szomszédtól kérte el, az az egyéni vállalkozását már régen megszüntette. Először azt hittem, elmegy majd így is. Nem ment el.
— Felfogja, hogy ezzel a saját fiát süllyeszti el?
— Ő pedig szerinted hová juttatott engem?