— A konyhát is én fizettem. Megvannak a szerződések, az átutalások, a számlák. Te azon a napon, amikor beszerelték, délig aludtál.
— Szóval mindent szépen összeírogattál?
— Nem. Csak már jó ideje nem hiszek neked.
Katalin asszony féloldalasan elmosolyodott.
— Utoljára mondom: írd alá tisztességgel. Különben később te fogsz futkosni.
Rájuk néztem, és egyszerre különös nyugalom szállt meg. Szinte bántó volt felismerni, mennyire egyszerű az egész.
— Én sehova nem fogok futkosni. Te pedig, Gábor, ma összeszeded a holmidat, és elmész.
— Ezt most komolyan mondod? — felnevetett, mintha valami rossz viccet hallott volna. — Engem akarsz kirakni? A lakásból?
— Az én lakásomból. Igen.
— Nóra, ez már pofátlanság — sziszegte az anyósom.
— Pofátlanság az, hogy ideállítotok egy mappával az én konyhámba, és az én falaimon osztozkodtok. Az ajtó arra van.
Gábor hosszasan pakolt, olyan arccal, mintha nem ingeket húzna ki a szekrényből, hanem az én lelkiismeretemet cibálná darabokra. Az anyja a nyomában topogott, és megállás nélkül motyogott:
— Hálátlan nő. Mi csak rendbe akarjuk tenni az életét, ő meg még kényeskedik.
— A sajátjukat tegyék rendbe — feleltem. — Nekem most először van esélyem arra, hogy a maguk nagy segítsége nélkül éljek.
Egy órával később Gábor telefonált.
— Na, és most jobb lett? Anyám gyógyszereket kapkod be, én meg a kocsiban ülök.
— Ne dramatizálj. Te kiválóan tudsz mások hátán megélni, nem féltelek.
— Hagyjuk ezt a cirkuszt. Felkaptad a vizet. Holnapra lehiggadsz, aztán megbeszéljük.
— Holnap lecserélem a zárat.
— Ezt meg ne merd próbálni.
— Ez fenyegetés?
— Figyelmeztetés. Én itt laktam.
— Laktál. Múlt időben.
Erre azonnal hangnemet váltott. Lágyabb lett, szinte meghitt, ahogy mindig, amikor nem megegyezni akart, hanem keresztülverni az akaratát.
— Nóra, gondold már végig. Mit kezdesz egyedül ezzel a háromszobás lakással? Rezsi, javítások, bevásárlás, adó. Én legalább kínálok valami megoldást.
— Te azt javaslod, hogy adjam el az enyémet, és abból tömjem be a te gödrödet.
— Az a gödör közös.
— Nem. Közös nálunk legfeljebb az ígérgetés volt.
A zárat valóban kicseréltettem. A szomszéd házból jött egy szerelő, betett egy új betétet, aztán csak ennyit mondott:
— Jól teszi. Manapság a rokon rosszabb a betörőnél. Az legalább éjjel jön, és csendben.
Elnevettem magam, de egy hét múlva megérkezett a kereset. Gábor kártérítést követelt a „jelentős értéknövelő beruházásokért”, igényt tartott a műszaki cikkek felére, és bejutást kért a lakásba. Az irat úgy volt megfogalmazva, mintha egymaga újította volna fel az egész házat, sőt mellékesen még a szomszéd épületet is ő húzta volna fel.
— Az örökség az ön különvagyona — mondta Balázs ügyvéd. — A felújítás miatt viszont megpróbálhat harcolni. Számlái vannak?
— Minden megvan. A vele töltött évek megtanítottak rá, hogy még a vízforraló használati útmutatóját is eltegyem.
— Akkor csak harcoljon. Az ilyen embereknek többnyire nagy a hangjuk, de kevés a bizonyítékuk.
Szombaton valaki megrángatta a bejárati ajtót. A kémlelőn át Gábort láttam, mellette Katalin asszonyt, valamint egy simára borotvált férfit tablettel a kezében.
— Nyisd ki! — kiáltotta Gábor. — Ő az értékbecslő.
— A lépcsőházat nyugodtan felmérheti — válaszoltam az ajtón keresztül. — A lakásba nem jön be.