— Nóra, vedd elő a tollad. Az ingatlanos már fél órája lent vár.
— Miféle ingatlanos?
— A lakás miatt — felelte Katalin asszony nyugodtan. — Amíg az elővárosi vasút környékén nem esnek be az árak, el kell adni.
Ott ült a konyhámban kabátban, egyenes háttal, mintha nem én estem volna haza műszak után, hanem engem idéztek volna felelősségre. Az asztalon egy iratmappa feküdt, Gábor az ablaknál hallgatott. Belőle cigarettaszag áradt, az anyjából édeskés parfüm és felvágott illata. Még csak a csizmámat húztam le, de már tudtam: nem beszélgetni jöttek, hanem sarokba szorítani.
— Most már idegen lakásba is kérdezés nélkül hoztok ingatlanost? — kérdeztem.
— Nem idegen — szólalt meg Gábor. — Család vagyunk.
— Kényelmes szó. Adósságokat is remekül el lehet takarni vele.
— Nóra, ne kezd el — tolta elém az anyósom a mappát. — Ott van neked ez a háromszobás lakás Eszter nénéd után. Régi épület, de jó környék. Eladjuk, kifizetjük Gábor hitelét, aztán veszünk egy új építésű lakóparkban egy másfél-kétszobás lakást. Az ő nevére kerül, neki jobban ad hitelt a bank. Te pedig maradsz a férjed mellett, csak már egy új otthonban. Mi ezzel a baj?
— Minden. Kezdve azzal, hogy ezt nélkülem találtátok ki.
— Veled nem lehet — vágta rá ingerülten Gábor. — Rögtön ellenkezel. Likviditási gondom van. Ha most nem zárom le az egyik hitelemet, utána borul az egész.
— És ehhez Eszter néném lakásával kell megmenteni téged?
— Mivel mással? Lelki támogatással? — horkant fel Katalin asszony. — Attól még egy bank sem zárja le a tartozást.
— Érdekes. Amikor Eszter néni a stroke után feküdt, ti ketten is mindig azt mondtátok, nem tudtok segíteni. Te, Gábor, hol tárgyaláson voltál, hol dugóban, hol elérhetetlen. A temetésre is másnapos szaggal érkeztél. Most pedig hirtelen család lettünk.
— Na, tessék — fintorgott az anyósom. — Már megint ez a „mindent egyedül vittem” műsor. Vitted, ügyes vagy. De egy lakás nem emlékmű.
— Nektek nem. Nekem az a hely az otthonom, ahol érdek nélkül szerettek.
— Ne színészkedj — vágta el Gábor. — Házasságban élünk. Emberileg nézve minden közös.
— Emberileg nézve az ember nem vesz le a felesége kártyájáról negyvennyolcezer forintot, aztán bocsánatkérés helyett nem küld egy vigyorgó jelet.
— Egy részét visszaadtam.
— Kilencezret. A többit nyilván elnyelte a férfiúi büszkeséged.
Katalin asszony körmével megkocogtatta a papírokat.
— Itt van az eladáshoz szükséges hozzájárulás és a meghatalmazás. Most aláírod, holnap bemegyünk az ügyintézésre. Még rohangálnod sem kell.
— Megható. És az én nevemre mi kerül? Az előszobai hokedli?
— Ne gúnyolódj. Egyedül neked nincs szükséged ekkora lakásra. Gyerek nincs, egész nap dolgozol, a szobák fele zárva. Egy férfinak rendes otthon kell.
— Akkor a férfi előbb tanulja meg a sajátját kifizetni.
Gábor hirtelen felém fordult.
— Azért én is tettem ebbe a lakásba. Ki cseréltette az ablakokat? Ki rakatta be a konyhát? Azt hiszed, a bíróságon ez senkit nem fog érdekelni?
— Az ablakokat én cseréltettem.