– Meddig kell még elviselnem ezt az ürességet?! – Gábor úgy vágta fel a zakóját a fogasra, hogy a kampó panaszosan megnyikordult. – Egész nap itthon vagy, és mégis mi történik? Mondd meg, mit csináltál ma egyáltalán?
Nóra az előszobai tükör előtt állt, és éppen a fülbevalóit kapcsolta ki. Apró ezüst cseppek voltak; három éve vette őket, a saját pénzéből – mint később kiderült, az utolsó saját pénzéből. Nem felelt rögtön. Csak letette az ékszereket a kis polcra, majd a tükörben nézett rá a férjére.
Gábor magas volt, sötét hajú, olyan arccal, amelyről az emberek azt szokták mondani: tekintélyt parancsoló. Széles áll, egyenes orr, és egy olyan férfi pillantása, aki születésétől fogva meg van győződve arról, hogy mindig neki van igaza. Most ez a tekintet leplezetlen ingerültséggel szegeződött Nórára.
– Hozzád beszélek! – emelte fel a hangját.
– Hallom – válaszolta Nóra halkan, nyugodtan.
Éppen ez a nyugalom dühítette Gábort a legjobban.
Az anyósa, természetesen, megint a legjobbkor jelent meg. Erika a szomszéd lakásban lakott; Gábor külön azért bérelte ki neki, „hogy anya közel legyen”. Közel. Nóra ezt a szót már régóta egészen sajátos hangsúllyal mondogatta magában. Erika ugyanis annyira közel volt, hogy pontosan tudta, Nóra mikor kel fel, mit vesz a boltban, és mennyi időt tölt a fürdőszobában.
Megszólalt a csengő. Aztán szinte azonnal fordult is a zárban a saját kulcsa. Erika belépett az előszobába, cipőben, kabátban, mintha ellenőrzésre érkezett volna egy előre be nem jelentett szemlére. Körbenézett, mint aki hibát keres.
– Gábor, hallottam a hangodat a falon át – mondta. – Már megint csinált valamit?
Nóra lassan felé fordult. Erika nagy termetű asszony volt, dús, dauerolt frizurával, és úgy beszélt, mintha minden mondata bírósági ítélet volna. Most is a más lakásának előszobájában állt, mégis úgy viselkedett, akár a ház úrnője, és fölényét cseppet sem próbálta elrejteni.
– Nem csinált semmit – felelte Gábor. – Csak már megint elmagyarázom neki, hogy az én fizetésemből élni, közben pedig semmi hasznosat nem tenni, az nem élet. Az élősködés.
– Élősködés – ismételte Erika elégedetten, mintha ízlelgetne egy különösen találó kifejezést.
Nóra levette a cipőjét, gondosan a fal mellé igazította, aztán bement a konyhába. A háta mögött a beszélgetés tovább folyt róla, de nélküle; úgy tárgyalták ki, mintha csupán egy bútordarab lenne, amely nem illik a lakásba, és zavarja a tulajdonosokat.
A házasságuk története kívülről talán bonyolultabbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Hét évvel korábban Nóra – akkor még egyszerűen csak Nóra, hiszen a férje nevét később sem vette fel – egy céges rendezvényen ismerkedett meg Gáborral. A férfi kedvesnek tűnt, nagyvonalúnak, és gyönyörűen tudott beszélni. Az első két évük majdnem boldognak volt nevezhető.
Aztán valami elmozdult. Nem látványosan, inkább úgy, ahogy a föld kezd megcsúszni egy omlás előtt: előbb csak hajszálrepedések jelennek meg, később pedig az ember észre sem veszi, mikor változott meg minden visszafordíthatatlanul.
Erika egyre sűrűbben bukkant fel náluk. Eleinte csak „segíteni jött a felújításban”, aztán „csak beült egy kicsit”, végül pedig ott tartottak, hogy a szomszédban lakott, és kulcsa volt a fia otthonához. Nóra próbált erről beszélni Gáborral. A férje meghallgatta, bólogatott, majd semmin sem változtatott. Az anyja viszont mindig bólogatott neki – mindenben, feltétel nélkül, azzal az anyai odaadásnak álcázott ragaszkodással, amely valójában ügyesen elrejtett hatalomvágy volt.
Nórát lassan kiszorították minden döntésből. Hová menjenek nyaralni – azt Gábor döntötte el. Mi kerüljön a lakásba – abban Erika mondta ki az utolsó szót. Hol tartsák az iratokat – természetesen azt is ő határozta meg. Nóra szinte észre sem vette, mikor lett belőle olyan ember, akit utoljára kérdeznek meg, és akinek már csak elmagyarázzák azt, amiről nélküle döntöttek.
Ekkor kezdett újra dolgozni.
Nem volt benne semmi látványos. Nem jelentette be, nem beszélt róla, nem csapott körülötte zajt. Egy reggel, amikor Gábor már elment munkába, Erika pedig még nem érkezett meg a szokásos délelőtti terepszemléjére, Nóra kinyitotta a laptopját, és írt egy levelet. Egyetlen levelet. Egy nagy debreceni cégnek, amely felnőtteknek szóló képzési programok fejlesztésével foglalkozott.
Nórának volt végzettsége: pedagógiai pszichológus volt. Gábor ezt rendszerint „haszontalan papírnak” nevezte. Volt öt év szakmai tapasztalata is a házassága előttről, amelyről már alig beszélt hangosan, mert a férje mindig fintorgott, ha szóba került. És volt még valamije, amiről senki sem tudott: másfél év csendes, következetes munkája. Esténként, amikor Gábor focit nézett. Hétvégente, miközben Erika teát kortyolgatva a szomszédokról mesélt.
Nóra kidolgozott egy saját módszertant: egy érzelemkezelési kurzust középvezetők számára. Nem reklámozta, nem hirdette a közösségi oldalakon, nem csinált belőle nagy ügyet. Egyszerűen elkészítette, majd elküldte azoknak, akiket érdekelhetett.
Egy hónappal ezelőtt felhívták.
A tanfolyam bevezetésére szerződést ajánlottak egy huszonhárom cégből álló hálózatban. Az összeg akkora volt, hogy Nóra háromszor olvasta el az üzenetet, mire elhitte, hogy jól látja.
Gábornak nem szólt róla. Egyetlen szóval sem. Aláírta a szerződést, nyitott egy külön számlát, és továbbra is ugyanúgy élt, mint korábban.
– Házi tyúk vagy, se karriered, se pénzed, se hasznod! – hallatszott ki az előszobából Gábor hangja.
Nóra a konyhaablaknál állt, és az utcát figyelte. Lent egy nő babakocsit tolt, mellette vörös kutya szaladt pórázon, a padon két kamasz ült telefonnal a kezében. Hétköznapi, békés élet zajlott odakint.
Töltött magának vizet, lassan megitta, majd letette a poharat.