Ekkor a háta mögött megjelent Erika.
– Hallottad, mit mondott a fiam? – kérdezte azon a jellegzetes hangon, amely egyszerre volt érdeklődés és ítélethirdetés.
– Hallottam – felelte Nóra.
– Akkor miért nem szólsz semmit?
– Gondolkodom.
Az anyósa megvetően felhorkant, megigazította a gondosan berakott frizuráját, majd leült a szék szélére. Olyan természetességgel tette, mintha a saját konyhájában volna. Nórát ez mindig elképesztette egy kicsit: más otthonában így helyet foglalni, ilyen birtokló mozdulattal, ehhez különös lelki alkat kellett.
– Figyelj rám – kezdte Erika, és bizalmasabbra halkította a hangját, ahogy mindig, amikor szövetségesnek akarta mutatni magát. – Gábor rendes férj. Dolgozik, eltartja a családját. De egy férfinak éreznie kell, hogy szükség van rá. Te pedig… olyan vagy, mint egy fal. Csak hallgatsz és nézel. Nem tud kiigazodni rajtad.
Nóra felé fordult.
– És ön ki tud igazodni rajtam, Erika?
Az asszony egy pillanatra kizökkent. Valóban csak egy pillanatra, aztán máris összeszedte magát.
– Azt tudom, hogy egy családban rendnek kell lennie.
– Rendnek – ismételte Nóra csendesen. – Igen. Csakhogy rendből is többféle létezik.
Volt valami a hangjában, amitől Erika elhallgatott. Nem sokáig, de elhallgatott.
Egy órával később Gábor elment valami ügyet intézni, és száraz, kimért búcsút vetett oda. Erika még vagy húsz percig időzött a konyhában, aztán ő is távozott. Menet közben leemelt a polcról egy magazint, amelyet Nóra magának vett. Egyszerűen elvitte. Kérdés nélkül.
Nóra bezárta utána az ajtót. Hátát a hideg fémnek támasztotta, és lehunyta a szemét.
A telefonja mélyen a zsebében lapult. Olvasatlan üzenet várta Petrától, attól a ravaszul mosolygó ügyvédnőtől, aki az ő szerződését intézte, és minden részletről tudott. Három héttel korábban Petra mondta neki halkan, kávé mellett, egy Piac utcai irodaházban: „Nóra, tisztában vagy vele, mi történik most? Valami komolyat építesz. Ne rombold le idő előtt.”
Nóra akkor csak bólintott. És hallgatott. Hallgatni tudni szintén képesség. Néha a legfontosabb.
Megnyitotta az üzenetet.
„Az első utalás megérkezett. Minden rendben. Ha készen állsz, beszélünk a következő lépésről.”
Nóra eltette a készüléket, kiment az előszobába, és belenézett a tükörbe. Ugyanaz a nő állt ott, aki egy órája még a férje kiabálása közben csatolta ki a fülbevalóját. Csak a tekintete változott meg.
Gábor semmiről sem tudott. Erika még annyiról sem. És amíg ők biztosak voltak benne, hogy minden az irányításuk alatt áll, addig valahol távoli, csendes felhőmappákban, aláírt megállapodásokban és banki értesítésekben már elindult valami, amiről fogalmuk sem volt.
Nóra levette a kabátját a fogasról, begombolta, és kilépett a lakásból.
Találkozóra kellett mennie. A város túlsó felére. Erről pedig senki sem tudott.
A megbeszélést egy Péterfia utcai üzleti központban tartották: üvegfalak, tükrös liftajtók, kávéillat és drága nyomdai papír szaga mindenütt. Nóra belépett a tárgyalóba, ahol Petra már ott ült, előtte kinyomtatott iratkötegek hevertek. A nő a megszokott mosolyával fogadta: keskeny, pontos mosoly volt ez, felesleges melegség nélkül.
– Minden rendben? – kérdezte, és alaposan végignézett rajta.
– Igen – válaszolta Nóra, majd leült vele szemben.
Két órán át beszéltek. A szerződés következő szakasza bővítést jelentett: további nyolc cég, új működési forma, online felület. A számok már nem voltak jelentéktelenek. Nóra figyelt, jegyzetelt, kérdezett, és minden kérdése tárgyszerű volt. Belül lassan helyére billent benne valami, mint az iránytű mutatója, amelyet sokáig eltérítettek északról.
Későn ért haza. Gábor a televízió előtt ült, és még csak meg sem fordult, amikor belépett. Ez volt az ő büntetési módszere: a néma sértődés.
Nóra levetkőzött, megmosakodott, lefeküdt, és aludni próbált.
Erika három nappal később mérte rá az első igazi csapást.
Nóra eleinte nem is értette, mi zajlik. Gábor egyszerűen olyan arccal jött haza a munkából, amelyen valami rossz előérzetű elégedettség ült. Nem a megszokott ingerültség volt ez, hanem nehezebb, ünnepélyesebb, szinte diadalmas.
– Beszélnem kell veled – mondta már az előszobában.
Nóra azonnal megérezte: most előadás következik. Nem is az ő szövege lesz, hanem egy kívülről betanult szerep.
Átmentek a konyhába. Gábor leült, összefonta a kezét az asztalon, és belekezdett. Elmondása szerint az anyja „véletlenül” megtudott valami érdekeset. Kiderült, hogy Erika felhívta azt a céget, amellyel Nóra szerződést kötött. Hogy kinek adta ki magát, Nóra nem kérdezte; Erika, ha akart, meggyőző tudott lenni. Valamit előadott nekik. Gábor homályosan fogalmazott, de a lényeg így is világos volt: az anyja megpróbálta elhitetni Nóra partnereivel, hogy Nóra „nem egészen megbízható szakember”, és „egészségi gondjai is vannak”.
Nóra végighallgatta. Egyszer sem vágott közbe.
– És mit feleltek? – kérdezte, amikor Gábor elhallgatott.
A férfi kissé zavarba jött. Nyilván másféle reakcióra számított.
– Hát… megkérték, hogy többet ne telefonáljon.
– Értem – mondta Nóra.
Felállt, kézbe vette a mobilját, és felhívta Petrát. Nem ment ki a konyhából; Gábor előtt tárcsázott.
– Petra, volt egy hívás a céghez. Tudsz róla?
– Igen – hangzott a rövid válasz. – Már beszéltem a jogászukkal. Minden rendben van.