Anna maga nyitotta meg előtte a beszélgetést, és szó nélkül a kezébe adta a telefont.
Márk némán olvasta végig az üzeneteket. Az arca közben átalakult, de nem hirtelen, nem látványosan; inkább úgy, ahogy alkonyatkor lassan sötétedik el az ég. Világosabb semmiképp sem lett.
– Ő intézte ezt – szólalt meg végül. Nem kérdezte. Megállapította.
– Nagy valószínűséggel igen.
– Anna, én… – Elakadt, aztán újrakezdte. – Ebben nőttem fel. Néha nem veszem észre, hol ér véget a gondoskodás, és hol kezdődik valami egészen más. Érted, mire gondolok?
– Értem.
– De most látom. Most már igen.
Anna ránézett. Egy fáradt ember ült előtte, aki őszintén próbálta kibogozni azt, amibe gyerekkora óta belenőtt. Ez sokkal nehezebb volt annál, mint egyszerűen valaki mellé állni. Anna ezt pontosan tudta.
– Rendben – mondta halkan. – Akkor beszélj vele te. Egyedül. Mondd meg neki, hogy ezt a témát mi ketten együtt zárjuk le. Nem csak én. Mi.
Márk bólintott.
A beszélgetés vasárnapra esett. Márk egyedül ment el az anyjához, Anna nélkül. Két óra múlva ért haza. Az előszobában csendben lerúgta a cipőjét, bement a konyhába, és töltött magának egy pohár vizet.
– Na? – kérdezte Anna.
– Sírt – felelte, és letette a poharat. – Azt mondta, a feleségemet választottam az anyám ellen. Hogy ő teljesen magára maradt. Hogy öregkorára még egy helye sem lesz, ahol pihenhetne.
– És te mit mondtál?
– Azt, hogy senki nem hagyja magára. Segíteni fogunk neki, ahogy eddig is segítettünk. De négymillió forintot elkérni más pénzéből egy hétvégi házra, hogy a barátnőivel oda járhasson, az nem anyai segítség. Az valami egészen más.
Anna nem szólt közbe.
– Ezután elhallgatott – folytatta Márk. – Jó sokáig. Aztán csak annyit mondott: „Menj.”
– Ehhez joga van.
– Tudom. – Márk a feleségére nézett. – Fel fog hívni. Nem most rögtön, de felhív. Ha megérti, hogy ez így nem működik, le fog csillapodni.
– Rendben.
– Anna. – Egy pillanatra elhallgatott. – Sajnálom, hogy akkor az elején kiabáltam veled.
Anna halványan elmosolyodott.
– Még a szomszéd macskáját is halálra rémítetted.
– Ő kezdte.
Mária tíz nappal később telefonált. A hangja egészen hétköznapi volt: nem sírós, nem is hízelgő, csak egy idősödő asszony hangja, aki vasárnap felhívja a fiát.
Beszéltek az időjárásról, arról, hogy a szomszédasszonynál kinyíltak a bazsarózsák, meg egy sorozatról, amelyet Mária esténként nézett. A házról egyetlen szó sem esett.
A hívás végén Márk egyszerűen átnyújtotta a telefont Annának.
– Anya, itt van Anna is. Köszönj neki.
A vonal túlsó végén rövid csönd támadt.
– Szervusz, Anna – mondta végül Mária.
– Szervusz, Mária.
Ennyi volt az egész. Mégis jelentett valamit.
Aznap este Anna megnyitotta a banki alkalmazást. Szinte ösztönös mozdulattal tette, ahogy az ember lefekvés előtt kinyitja az ablakot, hogy levegőt engedjen be. Ránézett a számokra.
A pénz ott volt. Hiánytalanul. Az utolsó forintig.
Eltette a telefont, és váratlanul eszébe jutott, hogy az anyjának igaza volt: a megtakarítás nem csupán pénz. Évek döntései vannak benne, évek apró nemet mondásai minden fölösleges dologra, évek csendes fegyelme, amelyet senki sem lát, és amelyért senki sem dicsér meg.
Ezt odaadni az első erősebb nyomásra nem egyszerűen pénzveszteség lett volna. Az ember ilyenkor önmagából ad fel valamit. Olyasmit, amit később már nem lehet visszakérni.
A fal túloldalán a szomszéd macskája megint rákezdett: hosszasan, panaszosan, minden különösebb ok nélkül.
Anna odafigyelt a hangra, aztán maga sem tudta, miért, elmosolyodott.
Az élet ment tovább.
A hétvégi ház végül mégis meglett.
Nem Anna pénzéből. Mária egy hirdetésben talált rá, valamelyik apróhirdetési oldalon: a várostól negyven kilométerre fekvő kiskertes övezetben volt, hatszáz négyzetméteres telekkel és egy akkora házikóval, amely legfeljebb egy tisztességesebb előszobának felelt volna meg. Mária saját maga vette meg. Eladta a régi bundáját, hozzátette a félretett pénzét, Erzsébettől pedig kölcsönkért ötvenezer forintot.
Márk csak júniusban szerzett róla tudomást, teljesen véletlenül, amikor az anyja elejtett egy félmondatot valami palántákról.
– Várj csak. Te vettél egy telket?
– Vettem – felelte Mária nyugodtan.
– Mikor?
– Áprilisban. Hogy miért hallgattam róla, azt magam sem tudom. Talán szégyelltem.
Márk nem talált azonnal választ. Este elmesélte Annának, aki sokáig hallgatott, miközben az ablakon kifelé nézett.
– Akkor mégis képes volt rá – mondta végül. Nem diadalmasan. Csak tényszerűen.
– Képes volt.
Egy darabig egyikük sem szólt.
– Vidd majd ki nyáron – mondta Anna. – Megérdemli.
Márk a feleségére nézett. Valami megmozdult benne; nem hangosan, nem látványosan, inkább úgy, ahogy a föld mélye rendeződik át a felszín alatt.
– Nem kellene ezt mondanod.
– Tudom. – Anna felállt, és elindult mellette a konyha felé. – Éppen ezért mondom.
Augusztusban mindannyian kimentek: Márk, Anna, Mária, és természetesen Erzsébet meg Margit is. A házikó kicsinek bizonyult, kissé ferdén állt, és a régi fa meg egy idegen élet szaga lengte be. A ribizli viszont gyönyörű volt.
Anna a billegő tornácon ült egy bögre teával a kezében, és azt nézte, ahogy az anyósa a locsolókannával hajtja Márkot az ágyások között. Parancsoló hangon irányította, megszokott mozdulatokkal, és egészen boldognak látszott.
Mária egyszer csak hátrafordult, és elkapta a menye pillantását. Egy másodpercig habozott.
– Forró a tea? – kérdezte.
– Forró – válaszolta Anna.
És ez éppen elég volt.