Nem azért jött ide, hogy teát igyon.
Márk egy ideig nem válaszolt.
— Értem — mondta végül halkan.
— Tényleg?
— Anna…
— Jó. — Anna felállt. — Akkor beszélj vele.
Márk az anyjával telefonon intézte el a beszélgetést. Kiment az előszobába, és lehalkított hangon beszélt. Anna nem hallgatózott. Bement a hálóba, levett egy könyvet a polcról, kinyitotta, de egyetlen sort sem fogott fel belőle.
Nagyjából húsz perc múlva Márk visszajött.
— Megsértődött.
— Sejtettem.
— Azt mondja, megalázod őt.
Anna leengedte a könyvet az ölébe.
— Márk, én csak annyit mondtam: nem.
— Tudom. — Leült mellé, és végighúzta a tenyerét az arcán. — Csak ő ezt nagyon tudja… kifordítani.
Ez legalább őszinte volt. Anna hálás is volt érte.
Mégis pontosan érezte, hogy ezzel nincs lezárva semmi. Mária nem azok közé tartozott, akik egyetlen elutasítás után visszavonulnak. Időt nyer, újrarendezi a sorait, kitalál egy másik útvonalat, és bevonja azt, akit éppen hasznosnak lát. Erzsébetet, Margitot, valamilyen közös ismerőst, vagy előszed egy régi történetet, amelyet megfelelő megvilágításba lehet állítani.
Anna ismerte ezt az embertípust. Egy hasonló természetű ember mellett nőtt fel, ezért megtanulta már az első mondatokból felismerni őket.
Három nappal később Erzsébet hívta fel. Mária barátnője volt, Anna legfeljebb kétszer látta családi összejöveteleken.
— Annácska, Erzsébet vagyok. Emlékszel rám?
Anna emlékezett. Termetes asszony volt harsány nevetéssel, és azzal a kellemetlen szokással, hogy beszéd közben kicsit tovább tartotta a kezét az ember vállán, mint ameddig illett volna.
— Igen, emlékszem. Jó napot.
— Azért telefonálok… Mária nagyon odavan. Elmesélte, mi történt köztetek. Ne haragudj rá, tudod, ő egyszerű, egyenes asszony, de aranyból van a szíve…
Anna hallgatta. Erzsébet még percekig beszélt Mária jóságáról, arról, hogy az egész életét a fiának áldozta, meg a magányról és a megérdemelt nyugalomról.
— Erzsébet — vágott közbe Anna nyugodtan —, Mária kérte meg, hogy felhívjon?
A vonal túlsó végén egy pillanatnyi csend támadt.
— Hát… nagyon felzaklatta magát, én pedig gondoltam…
— Értem. Köszönöm, hogy telefonált.
Letette, aztán hosszasan nézte az ablakon túli utcát.
Tehát már a barátnők is mozgósítva vannak. Már nem egy emberről van szó, hanem kisebb küldöttségről.
Anna elmosolyodott, de ebben a mosolyban alig volt derű. Most kezdett csak igazán érdekessé válni a helyzet.
Felvette a telefonját, és felhívta az édesanyját. A nő a második csörgés után felvette.
— Anya, van pár perced?
— Neked mindig. Mi történt?
— Egyelőre semmi. — Anna elhallgatott egy pillanatra. — De azt hiszem, hamarosan lesz valami.
Az anyja végighallgatta anélkül, hogy egyszer is közbeszólt volna. Ez volt az egyik legnagyobb erénye: nem szakította félbe az embert, nem sóhajtozott, nem szúrta be két mondat közé, hogy „jaj, hát ilyet”. Egyszerűen csak hallgatott, amíg a másik ki nem mondott mindent.
— Világos — szólalt meg végül. — És te mit akarsz tenni?
— Még nem tudom. Azt szeretném hallani, te kívülről hogyan látod.
— Kívülről azt látom — mondta az anyja tárgyilagosan, olyan higgadtan, mintha számokat diktálna egy mérlegből —, hogy egy nő azt akarja, te fizesd meg az ő vágyának az árát. Amikor nemet mondtál, nyomást kezdett építeni köréd. Már bevonta a környezetét is. Ez nem az első próbálkozás, és nem is az utolsó. A következő Márkon keresztül jön majd, és sokkal nehezebb lesz.
— Tudom.
— Akkor miért hívtál?
Anna pár másodpercig nem felelt.
— Talán azért, hogy ne érezzem magam rossz embernek.
Az anyja halkan felnevetett.
— Anna. Te nemet mondtál arra, hogy valaki más kívánságát a saját károdra teljesítsd. Ettől nem rossz ember lettél. Ettől felnőtt vagy.
Még beszélgettek egy keveset. Az anyjáról, a kertjéről, a szomszédról, aki végre megjavította a kerítést. Egészen hétköznapi, nyugodt beszélgetés volt. Amikor Anna letette a telefont, azt vette észre, hogy valamivel könnyebben kap levegőt.
A következő két hét csendben telt. Gyanúsan nagy csendben, olyanban, amilyen vihar előtt szokott ülni a tájon, amikor a madarak már elhallgatnak, bár a felhők még fel sem tűntek.
Mária nem hívta. Erzsébet sem kereste. Márk kissé feszültnek látszott, de tartotta magát: nem győzködte Annát, nem célzott semmire, reggelente lefőzte a kávét kettőjüknek, és az asszony bögréjét mindig az ő helyére tette az asztalon.
Anna észrevette ezt, és értékelte is.
Aztán megérkezett az üzenet. Nem Márknak írtak, hanem neki, egy ismeretlen számról, az üzenetküldő alkalmazásban.
„Anna, Eszter vagyok, Mária barátnője. Tudom, hogy nem az én dolgom, de Mária nagyon rosszul van ettől az egész helyzettől. Felment a vérnyomása. Nem lehetne mégis valamilyen megoldást találni?”
Anna kétszer is elolvasta a sorokat. Aztán röviden válaszolt:
„Jó napot, Eszter. Köszönöm az aggodalmát. A döntésemen nem változtatok. Máriának jobbulást kívánok.”
Elküldte, majd félretette a telefont.
A vérnyomás. Anna nem kételkedett benne, hogy valóban felment. Mária érzelmes, lobbanékony asszony volt. Csakhogy Anna már régen megtanulta: aközött, hogy valaki rosszul érzi magát, és aközött, hogy ezért meg kell kapnia, amit akar, nem lehet egyenlőségjelet tenni.
Márk még aznap este tudomást szerzett Eszter üzenetéről.