Mária végül felállt, és az ablakhoz lépett. Odalent lüktetett a város: autók húztak el egymás után, a ház bejárata előtt valaki hangosan felnevetett, a járdán emberek siettek a dolguk után. Minden ment tovább a maga megszokott rendje szerint, benne mégis megmozdult valami kellemetlen bizonytalanság. Mintha kihagyott volna egy apró részletet. Egy olyat, amely talán fontosabb volt, mint elsőre gondolta.
Sorban elővette magában mindazt, amit a menyéről tudott.
Anna eközben Márkkal közös hálószobájukban feküdt vagy inkább ült az ágyon, és mozdulatlanul a plafont nézte.
Márk kiment a nappaliba. Nem csapta be maga mögött az ajtót, nem emelte fel a hangját, nem tett látványos sértett mozdulatokat. Ez jó jelnek számított. Ha dühös volt, azt zajosan tudta csinálni; ha viszont elhallgatott, az többnyire azt jelentette, hogy valóban gondolkodik.
Hát gondolkodjon csak.
Anna a telefonjáért nyúlt, megnyitotta a banki alkalmazást, és néhány másodpercig a képernyőn sorakozó számokat figyelte. Aztán lezárta a készüléket, és félretette.
Nem a pénz volt a lényeg. Pontosabban nem kizárólag a pénz. Sokkal inkább az, hogy Mária még csak nem is őt hívta fel. Nem kérdezett, nem próbált beszélni vele, nem kereste meg emberként. Egyszerűen közölte a fiával, hogy „Annának van” — mintha Anna nem önálló személy lenne, hanem egy rubrika a családi költségvetésben.
Ezt Anna nagyon is megjegyezte.
Másnapra amúgy is be volt táblázva: be kellett mennie a belvárosba, találkozója volt a cégük könyvelőjével, utána pedig saját ügyben el akart intézni valamit a kormányablaknál. Átlagos, hétköznapi napnak ígérkezett. Az élet nem állt meg egy kellemetlen családi beszélgetéstől.
Mégis volt benne egy makacs sejtelem: a nyaraló ügye ezzel korántsem zárult le.
És Mária nem olyan asszony volt, aki az első elutasítás után szépen hátralép.
A hívás másnap érkezett. Nem Márk telefonja csörgött, hanem Annáé.
Már ez önmagában szokatlan volt. Öt év házasság alatt az anyósa talán tízszer hívta közvetlenül, akkor is csak gyakorlati okból: időpontot pontosítani, valamit Márkon keresztül üzenni, vagy születésnapján udvariasan felköszönteni. Röviden, szárazon, felesleges körök nélkül; pontosan annyi szóval, amennyi az ügy elintézéséhez kellett.
Anna meglátta a nevet a kijelzőn, és egy pillanatra kivárt, mielőtt felvette.
— Szervusz, Anna. Van egy perced?
A hangja lágy volt. Szinte kedveskedő. Éppen ettől lett gyanús.
— Igen, hallgatom.
— Arra gondoltam… találkozhatnánk. Leülnénk, nyugodtan megbeszélnénk mindent, férfiak nélkül. — Mária könnyedén felnevetett, olyan bizalmasan, mintha régi barátnők lennének. — Úgyis a közeletekben járok, akár be is ugorhatok.
Anna az órára pillantott. Éppen indulni készült a kormányablakba.
— Ma nem jó. Dolgom van.
Rövid csend következett.
— Jól van — felelte az anyósa változatlanul puha hangon. — Majd máskor.
Ő bontotta a vonalat először.
A „majd máskor” két nappal később érkezett el — előzetes telefon nélkül.
Anna ajtót nyitott, és Máriát találta a küszöbön. A kezében műanyag doboz, benne házi pirogok, az arcán pedig annak az embernek a mosolya, aki csak úgy, családias szeretetből toppant be.
— Márk itthon van? — kérdezte az anyósa, miközben már befelé is lépett.
— Nincs. Dolgozik.
— Ó, hát nem baj. Igazából mindkettőtökhöz jöttem, de ha ő nincs itt, akkor majd mi ketten üldögélünk egy kicsit, beszélgetünk.
Mária közben már levette a cipőjét az előszobában. Már indult is a konyha felé. Már tette is le a dobozt az asztalra, mintha a lakásban minden magától értetődően az ő ritmusához igazodna.
Anna becsukta az ajtót, és néhány másodpercig mozdulatlanul állt az előszobában, a távolodó alakját nézve.
Tea mellett Mária sokat beszélt, de semmi lényegesről. Az időjárásról, a szomszédasszonyról, aki felújított, és „olyan borzalmat művelt, hogy azt látni kellene”, meg arról, hogy Márk gyerekkorában mennyire szerette a káposztás pirogot. Anna hallgatta, néha bólintott, és kortyolta a teáját.
Aztán az anyósa felsóhajtott, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami mellékes apróság.
— Anna, hát gondolkodtál azon a nyaralón?
Anna letette a bögrét az asztalra.
— Mária, én már elmondtam, mit gondolok erről.
— Tudom, tudom. — Az anyósa gyorsan legyintett. — De próbálj meg engem is megérteni. Nem azt kérem, hogy ajándékozd oda a pénzt. Közös lenne. Családi. Márk felnőtt, előbb-utóbb gyerekeitek lesznek — hová viszitek majd őket nyáron? Itt aszalódjanak a városban?
— Egyelőre nincsenek gyerekeink.
— Egyelőre! — Mária felemelte a mutatóujját. — Pontosan erről beszélek. Egyelőre nincsenek. De a nyaraló addigra már meglenne. Én a jövőre gondolok, Anna. A ti jövőtökre.
Anna nyugodtan nézett rá. Figyelmesen, szinte kutatva.
Mária mosolygott. Nyíltan, anyáskodó melegséggel, mégis volt ebben a mosolyban valami túlságosan begyakorolt, valami kellemetlenül simára csiszolt.
— Nem fogok pénzt adni nyaralóra — mondta Anna egyenletes hangon. — Ez a végleges döntésem.
Mária arcáról eltűnt a mosoly. Nem hirtelen, nem látványosan, inkább olyan finoman, mintha valaki átváltana egy másik képre egy bemutatóban.
— Vagyis neked nem számít a család — mondta halkan.
— Tessék?
— Azt mondom, a család arról szól, hogy az emberek segítik egymást. Nem arról, hogy minden fillért külön számolgatnak. — Felállt, és elkezdte összeszedni a holmiját. — Azt hittem, te más vagy.
Elment, a pirogos dobozt pedig ott hagyta az asztalon.
Márk este nyolc körül ért haza. Anna röviden elmondott neki mindent, fölösleges részletezés nélkül. Márk hallgatott, és közben az asztallapot nézte.
— Nem lett volna szabad így idejönnie — szólalt meg végül.
— Nem.
— Beszélek vele.
— Márk. — Anna megvárta, amíg a férje ránéz. — Én nem azt akarom, hogy egyszerűen „beszélj vele”. Azt szeretném, ha te magad is megértenéd: amit most csinál, az nyomásgyakorlás.