— A „de”-jeiddel tele van a hócipőm! — Márk hangja akkorát csattant, hogy a szomszéd lakás macskája is elhallgatott a fal túloldalán. — Felfogod te egyáltalán, miről beszélek, vagy nem?
Anna a konyhaasztal mellett állt, és a férjét nézte. Nyugodtan. Túlságosan is nyugodtan — és Márkot éppen ez kergette az őrületbe.
Pedig Márk alapvetően nem volt indulatos ember. Tényleg nem. Csakhogy aznap reggel óta minden félresiklott: előbb a dugó a Nagykörúton, aztán az anyja telefonhívása — hosszú, fojtogató beszélgetés, tele szünetekkel és sóhajokkal —, és mire észbe kapott, már a konyhában állt, és a feleségével kiabált, noha Annának tulajdonképpen semmi köze nem volt az egészhez.
Vagy mégis volt?
Anna töltött magának egy pohár vizet, ivott belőle egy kortyot, majd letette a poharat az asztalra.
— Márk — szólalt meg halkan —, nagyjából tíz perce ordítasz velem. Mondd el végre normálisan: mit akar az anyád?
Márk elhallgatott. Végighúzta a kezét a homlokán.
— Nyaralót akar.
Az egész három héttel korábban kezdődött, amikor Mária, Márk hatvankét éves édesanyja — festett hajból formált, gondosan felrakott konttyal és olyan tekintettel, amely egy olyan nőé volt, aki megszokta, hogy végül minden az akarata szerint alakul — felhívta a fiát, és közölte vele, hogy „talált egy remek lehetőséget”.
Egy telek Budapest környékén, negyven ár, rajta egy öreg házikó, amelyet „egy kis munkával rendbe lehetne hozni”. Az ára: négymillió forint.
— Anya, nekem nincs négymillióm — mondta akkor Márk.
— De Annának van — felelte az anyja olyan magától értetődő természetességgel, hogy Márk hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon.
Anna nem rögtön szerzett tudomást erről a beszélgetésről. Márk először csak kerülgette a témát, aztán elhalasztotta, majd még egyszer elhalasztotta. Mária viszont közben egyetlen percet sem vesztegetett: a nyaralóról már beszámolt a barátnőinek is. Erzsébetnek, Margitnak és Eszternek. Ők mind lelkesen helyeseltek: „Nagyszerű ötlet, majd kijárunk, pihenünk, friss levegő, veteményes…”
Anna mindezt teljesen véletlenül tudta meg. Beugrott az anyósához néhány iratért, és ott találta az egész „barátnői tanácsot” a konyhaasztalnál, tea mellett, előttük a kinyomtatott hirdetéssel.
— Anna, drágaságom! — Mária széles mosollyal állt fel, hogy elé menjen, és ebben a mosolyban volt valami, amitől Annának kellemetlenül összeszorult odabent valami. — Milyen jó, hogy benéztél. Éppen arról beszélgettünk…
Anna átvette az iratokat. Mosolygott, amennyire kellett. Aztán hazament.
És egész úton gondolkodott.
Anna könyvelőként dolgozott egy kisebb logisztikai cégnél. Csendes, feltűnésmentes munkája volt — pontosan az a fajta, amelyről senki sem kérdezget izgatottan a családi vacsorákon. Nem volt divatos, nem volt látványos. Viszont biztos volt.
Tíz éven át rakosgatta félre a pénzt. Nem valami konkrét célra — egyszerűen csak félretett, mert az anyja így nevelte: „Mindig legyen tartalékod. A sajátod. Csak a tiéd.” Nem szórta el a fizetését ostobaságokra, nem vett fel hiteleket, nem vásárolt bundát csak azért, mert „az ember életében egyszer megengedheti magának”. Minden hónapban félretett valamennyit. Évről évre.
Márk tudta, hogy Annának vannak megtakarításai. Azt azonban nem tudta, pontosan mennyi. Ez Anna magánügye volt, és ő ezt tiszteletben tartotta. Legalábbis korábban tiszteletben tartotta.
Amikor végre mindent elmondott neki — az anyja hívását, a négymilliót, azt, hogy „hát egyedül van, neki is kell valahol pihennie” —, Anna némán végighallgatta. Utána felállt, és tett néhány lépést a szobában. Márk a tekintetével követte.
— Tehát nyaralót szeretne — mondta végül Anna. — Magának és a barátnőinek.
— Hát… igen. Azt mondja, befektetés lenne, később úgyis ránk maradna…
— Márk. — Anna megállt. — Erre én nem adok pénzt.
— Anna…
— Várj. Hadd mondjam végig. — A hangja egyenletes maradt, nem emelte fel, és éppen ettől volt valahogy súlyosabb minden veszekedésnél. — A megtakarításaimat évek alatt gyűjtöttem össze. Nem vagyok köteles senkivel megosztani. Senkivel.
Márk kinyitotta a száját. Aztán becsukta.
A fal túloldalán a macska újra felnyávogott.
Mária még aznap este értesült a döntésről. Márk maga hívta fel, mert sosem tudott sokáig hallgatni. Finoman próbálta tálalni, kerülgetve a lényeget, ahogy tőle telt: „Anna most még nem áll készen erre…”, „Idő kell, hogy átgondoljuk…”
Csakhogy az anyja a félmondatokból is tökéletesen értett.
Letette a telefont, és sokáig ült mozdulatlanul a konyhában. A barátnői már várták a híreket: Erzsébet üzenetet küldött a csevegőben: „Na, sikerült megegyezni?” Margit egy kis nyaralóházikós hangulatjelet tett mellé. Eszter pedig egy linket küldött kerti bútorokról.
Mária a telefon kijelzőjét bámulta, és érezte, hogy a gondosan felépített terve valahol repedezni kezd.
Ő ugyanis azt hitte, minden egyszerű lesz. A fia szereti az anyját — ez számára tény volt. A menye pedig tehetősebb, mint amilyennek mutatja magát — erre már régen rájött apró jelekből: abból, hogy Anna soha nem panaszkodott pénzre, abból, milyen nyugodtan fizette ki a vacsorákat, és abból a drága, mégis visszafogott táskából, amelyet már harmadik éve hordott, de egyáltalán nem tűnt olcsónak. Ilyen táskát az ember nem hitelből vesz.
Vagyis van pénze. Ha pedig van pénze, akkor lehet kérni tőle.
Csakhogy valami nem a számításai szerint alakult.
Annában volt valami — ez a halk, makacs szilárdság, ez a higgadt tekintet —, ami egyáltalán nem illett bele Mária elképzelt forgatókönyvébe.