Nem a város szívében álló üzleti központban villogott. A jel az Optikusok utcáján állt meg, méghozzá egyenesen a kettes számú Perinatális Központ épületénél.
– Nahát – suttogtam bele a hálószoba üres csöndjébe. – Úgy látszik, a bevásárlóközpont szerverei időközben átköltöztek a szülészetre. Vagy Gábor titokban kitanulta a szülész-programozó szakmát, csak nekem felejtett el szólni róla.
Taxit rendeltem. Közben görcsösen próbáltam úgy venni a levegőt, lassan és mélyen, ahogy azokban a nyugalomról szóló videókban magyarázták, amelyeket álmatlan éjszakáimon néztem. Az autó meglepően hamar megérkezett, és a huszonhét perces út alatt volt időm megszámolni az összes lámpaoszlopot, valamint elkölteni 642 Ft-ot az utolsó tisztességgel megkeresett pénzemből.
A szülészet kapuja előtt ünnepélyes, fojtott csend terült el; csak valahonnan messziről hallatszott egy kutya ugatása. Kiszálltam, majd egy öreg hárs árnyékába húzódtam. A vékony köntösöm alá bekúszott az éjszakai hideg, a szívem pedig úgy zakatolt, mintha légkalapácsot szereltek volna a mellkasomba. Mégis rákényszerítettem magam, hogy mozdulatlan maradjak.
Negyvenhárom perc telt el, mire a súlyos üvegajtók végre szétnyíltak. Gábor lépett ki a lépcsőre, és a járásában nyoma sem volt annak a kimerültségnek, amely egy „nehéz műszak” után elvárható lett volna. Óvatosan a könyökénél fogva vezetett egy szőke nőt, aki púderszínű kabátot viselt, és a mellkasához szorított egy élénkkék szalaggal átkötött pólyát.
– Vigyázz, kincsem – ért el hozzám a hangja, olyan gyengéden, hogy legszívesebben azonnal ellenőriztem volna, nem hallucinálok-e. – Csúsznak a lépcsők, tartalak.
Aztán elindultak az ezüstszínű crossover felé, amelynek hitelét az elmúlt két évben én nyögtem, miközben még egy normális harisnyán is spóroltam. Gábor előzékenyen kitárta a nő előtt az ajtót, segített neki beülni, majd olyan gyakorlott mozdulatokkal rögzítette a babaülést, mintha világéletében ezt csinálta volna.
– Szép kis műszak volt ez.