Eszter a kapunál szállt ki a taxiból, és lassan körbefordult. A látvány… nos, méltó lett volna egy háborús tudósításba. A lépcsőn András fél pár sportcipője hevert cafatokra tépve, mintha egy feldühödött vadállat végzett volna vele. A nárciszágyás úgy festett, mintha lánctalpas jármű próbált volna rajta irányt váltani. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, a házból pedig enyhe égett szag szivárgott kifelé – füst és csalódottság különös elegye.
A tornácon Balázs, a felméréssel megbízott szakember üldögélt, kezében mérőszalag és jegyzetfüzet.
– Jó napot, Eszter – köszönt higgadt, már-már katonás hangon. – Igazán sajátos társaság gyűlt itt össze. Egy matrózcsíkos pólós úr például megpróbált meggyőzni arról, hogy titkos ügynök vagyok, míg egy gyöngysoros hölgy azt követelte, azonnal javítsam meg a „pokolgépet a pincében”.
Eszter átlépett egy magára hagyott zoknin.
– És sikerült túlélni?
– Tájékoztattam őket, hogy én teraszokkal foglalkozom, nem ördögi szerkezetekkel. Erre meglepően gyorsan távoztak. Azt mondták, ide többé be nem teszik a lábukat.
– Ennél szebb hírt ma nem is hallhattam – bólintott Eszter. – Lássunk munkához.
Három órán át járták a telket. Szó esett gerendák vastagságáról, faanyagokról, festékárnyalatokról. Eszter határozottan, már-már hadvezérhez méltó alapossággal mérte fel a „csatamezőt”, mintha diadalmas ütközet után készítene leltárt. Amikor Balázs elköszönt, ő belépett a házba.
Odabent teljes felfordulás fogadta. A konyhapultot koszos tányérok borították – a pulykának láthatóan nemcsak a kutyák estek neki. A padlón sáros tappancsnyomok vezettek keresztül a helyiségen. A fikusz… a szerencsétlen növény oldalára dőlve, megtépázva hevert, mintha személyes bosszú áldozata lett volna.
Eszter mély levegőt vett, feltűrte az ingujját, és nekilátott a rendrakásnak. Seprés közben halkan dúdolni kezdett, mintha csak egy átlagos tavaszi nagytakarítást végezne. Tudta, estére elkerülhetetlen lesz a beszélgetés Gáborral. Előre hallotta a jelzőket: „szívtelen”, „önző”, „a család szétszakítója”. Mégis, a most körülötte terjengő csend minden vádat megért.
Alkonyatra a ház újjászületett. A kandallóban vidáman pattogott a tűz – a huzatszabályzó könnyedén engedelmeskedett, ha az ember tudta, hol kell megérinteni. Eszter teát töltött magának, beburkolózott egy plédbe, és letelepedett a fotelbe. Ekkor megszólalt a telefon.
– Eszter, anyámnál vagyok – közölte Gábor kimérten. – Majdnem infarktust kapott. Apám nyugtatót szed. Nóra kijelentette, hogy a te nyaralódba soha többé nem jön.
– Hálás vagyok neki ezért az elhatározásért – felelte Eszter nyugodtan.
– Nem érted a helyzet súlyát! Mi egy család vagyunk… – Gábor elharapta a mondat végét; valószínűleg eszébe jutott, hogy ezt az érvet Eszter évekkel ezelőtt már kivette a forgalomból. – Ma itt maradok. Beszélnünk kell arról, hogyan tovább. Amit tettél, kegyetlen volt.
Eszter megigazította a takarót a térdén.
– Kegyetlenség az, amikor valakit tavasszal kitessékelnek a saját házából, hogy a kutyák letaposhassák a virágait. Én csupán megadtam nektek, amit kértetek: zavartalan együttlétet a friss levegőn. Nélkülem.
– Előre kitervelted! Direkt zártad le a pincét, és tönkretetted a szivattyút!
– A szivattyú nincs tönkretéve. Csupán törődést igényel. Akárcsak én. Csak te inkább a labradorok szükségleteit tartottad sürgősebbnek.
– Holnap megyek a holmimért – zárta rövidre Gábor, majd bontotta a vonalat.
Eszter letette a készüléket. Nem hitte, hogy Gábor valóban elköltözik. Hol találna még valakit, aki az év háromszázhatvannégy napján türelemmel viseli az édesanyját? Csupán a háromszázhatvanötödik nap jutott neki – a csend napja.
Az ablakhoz lépett. A kert a szürkületben békésnek és titokzatosnak tűnt, mintha semmi sem történt volna. Holnap megérkeznek a munkások, elkezdik kiásni a gödröket a veranda tartóoszlopainak. Az élet ment tovább, és vele együtt Eszter is.