A rokoni érzések utolsó morzsái is szertefoszlottak benne.
– Gábor… – Eszter csak az ötödik hívásnál vette fel végül. A férje hangja már korántsem volt olyan magabiztos, mint korábban. A háttérből kutyaugatás harsogott, Katalin felháborodott kiáltásai szűrődtek át – miszerint „ebben a házban lehetetlen élni alapvető komfort nélkül” –, és valami súlyos tárgy tompa puffanása is hallatszott.
– Eszter, hála az égnek! Teljes káosz van. Elment az áram, víz sincs, a kutyák pedig felfalták anyu pulykáját egyenesen a szatyorból, amíg a szivattyúval bajlódtunk. László megpróbálta begyújtani a kandallót, de a füst visszaáramlik a nappaliba. Meg tudnád mondani, hogyan kell kinyitni a huzatszabályzót?
– Gábor, drágám – felelte Eszter mézes-mázos hangon –, szívem szerint segítenék. Csakhogy most épp egy kertészetben vagyok, azokat a palántákat nézem, amikről anyukád áradozott. Borzalmas a tömeg, akkora a zsivaj, alig hallok valamit. Tartsatok ki, végül is pihenni mentetek! Tavasz van, friss levegő, idill!
– Miféle sor este tízkor?! – ordított bele a telefonba Gábor. – Eszter, azonnal gyere vissza! Nóra és András összevesztek, a gyerekek éhesek, apu fuldoklik a füsttől!
– Sajnos nem tudok – sóhajtotta Eszter. – A bolt után még beugrom egy barátnőmhöz, ezer éve nem találkoztunk. Pár nap múlva megyek csak haza. Ja, és a pincekulcs… attól tartok, véletlenül nálam maradt a táskámban. A pótkulcs volt, tudod. A rendes ott lóg a szögön a fészerben. Illetve… most jut eszembe, a fészert lelakatoltam indulás előtt. A lakat kulcsa a konyhaasztalon hever, valahol a mosatlan edények kupaca alatt – feltételezem, már elmostátok őket.
– Te most szórakozol velem? – remegett Gábor hangja. – Sötét van! Zseblámpa nélkül hogyan találjuk meg?
– Kapcsoljátok be a telefonotok világítását – javasolta higgadtan Eszter. – Benedeknek és Márknak biztosan van. Legalább lemerül egy kicsit, nem csak a neten lógnak. Na, puszi, másik hívásom jön.
Letette, és valóban átváltott a várakozó vonalra. Balázs volt az, aki a verandát jött felmérni.
– Halló, Balázs? Igen, a holnapi időpont jó. Egy apróság: lehet, hogy a telken több idegen is lesz. Ne foglalkozzon velük, afféle… animátorok. És ha enni vagy inni kérnének, semmiképp se adjon. Szigorú diétán vannak, érrendszeri okokból.
Miután végzett, Eszter bebújt az ágyba, lenémította a telefonját, és hosszú idő után először aludt el úgy, hogy a lelkiismerete egy árva pisszenést sem tett.
Reggel különös elégedettségérzésre ébredt. Nyugodtan elkészítette a reggelijét: tükörtojást sütött paradicsommal, friss kenyeret szeletelt, és kávét töltött abba a kedvenc bögréjébe, amelyet mindig féltett kivinni a nyaralóba, nehogy valaki összetörje. Pontban tízkor kapcsolta vissza a hangot a telefonján.
A nem fogadott hívások és üzenetek száma alapján akár egy kisregényt is lehetett volna írni egy kertvárosi civilizáció összeomlásáról.
„Fázunk.”
„A kutyák feltúrták az ablak alatti virágágyást.”
„Anya sír. Apa átment a szomszédhoz gyufáért, és nem jött vissza.”
„Gábor, csinálj már valamit, a feleséged megőrült!”
Az utolsó üzenetet maga Gábor küldte fél órával korábban: „Elmegyünk. Ez így élhetetlen. Ezt akartad? Kizavartad a szüleimet a fagyba?!”
Eszter kinézett az ablakon. Odakint ragyogó napsütés és tizenöt fok fogadta. – Fagy, persze – morogta az orra alatt. – Mintha sarkkutatók rekedtek volna egy jégtáblán.
Taxit hívott, és elindult a nyaraló felé. Amikor a településhez közeledett, ismerős autókat látott, roskadásig megpakolva csomagokkal, amelyek nagy sebességgel száguldottak vissza a város irányába. Gábor még csak nem is lassított, amikor meglátta Eszter taxiját. Az ablakokon át olyan érzelmi kavalkád tükröződött az arcokon – a sértett méltóságtól a teljes kiábrándultságig –, hogy egy színházi kritikus is elégedetten csettintett volna a látványtól.