A ház körül még visszhangzott a kutyák csaholása, amikor Benedek – telefonjába mélyedve – odavetette:
— Szia, Eszter néni… Ugye van itt rendes net? Gábor azt mondta, új tornyot húztak fel a közelben.
— Van bizony, Benedekem — felelte Eszter derűsen, miközben görcsösen markolta a táskája fülét. — Ha elég gyorsan futsz, még a farkánál is elcsípheted a jelet.
András eközben már egy hatalmas zsákot cipelt befelé.
— Gábor, haver, merre találok régi takarókat? A kutyáknak fekhely kellene. Nem szeretnek a puszta padlón heverni, vigyáznak az ízületeikre.
— A szekrényben, a folyosón! — szólt vissza Gábor, miközben segített az apósának bepakolni. Aztán Eszterhez fordult: — Hívtál taxit?
— Igen, úton van — nézett rá hosszan, jelentőségteljesen. — Tudod, igazad van. A vendég szent. Én meg csak egy városhoz szokott teremtés vagyok. Elmegyek egy kicsit kipufogógázt szívni, amíg ti itt a friss levegőn edzitek az ereiteket.
A kapun kilépve még hallotta Márk felháborodott kiáltását – máris fennakadt a kabátja a kerítésen –, és a kutyák diadalmas ugatását. A taxi csomagtartójába nemcsak a saját bőröndje került be. Egy mozdulattal odacsúsztatta a fészerből magához vett kulcscsomót is, amelyet Gábor mindig tartaléknak hitt.
Az út alatt szinte meg sem szólalt. A fejében számok kattogtak, mint egy régi pénztárgépben. Gábor vagy elfelejtette, vagy nem akarta észben tartani, hogy a nyaraló hivatalosan Eszter nevén van. Ahogy azt sem, hogy az építkezést Eszter nagymamájának örökségéből finanszírozták. És valahogy az is kiment a fejéből, hogy másnap vasárnap lesz – amikorra időpontot kaptak a felmérőtől az új veranda ügyében. Az előleg a komód fiókjában pihent… egészen addig, amíg Eszter indulás előtt ki nem ürítette.
A városi lakás csendje sűrű volt és súlyos. Eszter első dolga az volt, hogy teát főzzön magának. Leült a kanapéra, bekapcsolta a tévét, ahol épp a „Szerelem és galambok” ment. A képernyőről Mária jellegzetes hangja csendült fel, és Eszter elmosolyodott.
Pontosan ismerte az anyósa szokásait. Katalin rajongott a kényelemért, de egy bonyolultabb szerkezet már kifogott rajta, ha az nem merült ki egy vízforraló használatában. László meg volt győződve róla, hogy a kandallóban a fa pusztán a tekintetétől lángra kap. Nóra és András pedig őszintén hittek abban, hogy a hűtőszekrényben az étel magától terem újra, akár a penész egy nyirkos pincében.
Két óra múlva megszólalt a telefon. A kijelzőn Gábor neve villogott. Eszter hagyta csörögni. Komótosan bevonult a fürdőszobába, megengedte a vizet, és jó adag habfürdőt öntött bele. Csak hívogasson. Hiszen ott vannak a természet ölén, friss levegővel, két energikus labradorral.
Tíz perc sem telt bele, üzenet érkezett:
„Eszter, hol a pincekulcs? Apa tűzifát akar felhozni, de zárva van. És a csapból sem jön víz.”
Eszter a tükörbe nézett, és elégedetten elmosolyodott. Tudta jól, hogy a vízszivattyúnak van egy aprócska sajátossága: ha egyszerre háromnál több ember használja a zuhanyt és a vécét, háromóránként kézzel rá kell segíteni. Két unatkozó kamasz és két sáros kutya mellett – akiket bizonyára „csak gyorsan leöblítenek” a veteményesben tett kiruccanás után – a rendszer estére garantáltan feladja a szolgálatot.
A következő hívás Nórától érkezett.
— Eszter! Figyelj, krumplit akartunk sütni, de a tűzhely nem indul. Van rajta valami gyerekzár? Márk nyomkodott rajta valamit, és minden elsötétült. Ja, és a kutyák… véletlenül fellökték a fikuszodat. A nagyot. A cserép darabokban, föld mindenütt. Ne haragudj, majd feltakarítjuk! Valahogy.
Eszter maga elé képzelte a hét éve nevelgetett fikuszát, és hirtelen ráébredt, hogy a növény iránti sajnálata végleg kiszorította belőle a maradék lelkiismeret-furdalást is. Nyugodtan hátradőlt a habok között, és hagyta, hogy a telefon újra és újra megcsörrenjen a mosdókagyló szélén.