– Eszter, kérlek, ne kapd fel a vizet, de lenne itt egy apróság… – Gábor a konyhaajtóban torpant meg, és gondosan kerülte a tekintetével a frissen megmosott retkekből rakott, szabályos kis kupacokat, amelyeket a felesége az imént rendezett el pedánsan a tányérokon. – Szóval az a helyzet, hogy apa és anya úgy döntöttek, az áprilisi levegő most kifejezetten jót tenne az ereiknek. És Nóra meg András is csatlakoznak. A gyerekekkel. Meg a kutyákkal együtt.
Eszter lassan, kimérten letette a konyharuhát az asztal szélére. Odakint vidáman zsongott a tavasz, a kert ébredezett, és úgy tűnt, ezzel párhuzamosan a férje rokonságában is felébredt valami ősi vándorlási ösztön. Szombat volt, az év első igazán langyos napja. Két hete készült arra, hogy végre csendben üldögél a verandán, kávéval a kezében, és a kibújó tulipánokat figyeli – nem pedig Gábor teljes famíliáját.
– Gáborkám, édesem – igazította meg a kötényét higgadtan –, amikor a „szüleid ereiről” beszélsz, abba én is beletartozom? Vagy úgy számoltok velem, mint egy fölöslegessé vált bútordarabbal, amit félre lehet tolni?
– Ne kezdjük a gúnyolódást – élénkült fel a férfi, látva, hogy eddig még semmi nem repült a feje felé. – Anyu szerint csendre van szükségük. Nóra kölykei mellett, hát tudod, mennyi az a csend… És finoman utalt rá, hogy a városban most akciós a palántavásár, amit úgyis kinéztél. Arra gondolt, talán kényelmesebb lenne, ha addig a belvárosi lakásban maradnál.
– „Addig”? – Eszter felhúzta a szemöldökét. – Úgy hangzik, mintha egy rajtaütést kellene átvészelnem. Tehát én csomagoljak össze, és vonuljak vissza a poros városba, hogy édesanyád zavartalanul regenerálódhasson itt?
– Eszter… már taxiban ülnek. Két labradorral. András szerint a kutyáknak jót tesz, ha kifuthatják magukat a veteményesben, amíg még nincs beültetve.
A nő lelki szemei előtt megjelent a látvány: a két nagytestű eb önfeledten száguldozik a frissen felásott ágyásokon, ahol minden négyzetcentimétert gondosan előkészített, gereblyével simított el, mint egy kisiskolás haját tanévnyitó előtt. Odabent valami finoman megcsörrent – az a fajta hang, amely a törékeny kristály végét jelzi.
– A veteményesben – ismételte meg halkan. – Az én nemesített nárciszaimon, amelyek többe kerültek, mint egy félhavi fizetés.
– Ugyan már, kinőnek újra! – legyintett Gábor. – Gyere, segítek összekészíteni a cuccaidat. Anyu kérte, hogy ürítsünk helyet a hűtőben, hoz valami speciális diétás pulykát.
Negyven perc múlva két autó gördült be a nyaraló kapuja elé. Az elsőből két termetes alak pattant ki, mintha ejtőernyős ugrást hajtanának végre: Márk és Benedek. Tizennyolc és huszonkét évesek, de az arcukon az a lelkesedés ült, amit az ember inkább egy ötévesen lát, amikor ingyen vidámparkba viszik. Utánuk méltóságteljesen kibontakozott Katalin, akár egy ünnepi felvonulás díszvendége, nyomában Lászlóval, aki már menet közben pipát próbált gyújtani – noha Eszter három éve hadakozott a dohányzás ellen a kertben.
– Eszterkém, már indulsz is? – csilingelte az anyós, rá sem pillantva, inkább a ribizlibokrokat szemrevételezve. – Jól teszed, a városi levegő… nos, az talán közelebb áll hozzád. Mi majd elleszünk itt. András, engedd ki a fiúkat!
A második autóból két vörösesszőrű, dübörgő energiagombóc robbant elő ugatva. Papíron labradorok voltak, de a pusztítás mértéke alapján inkább egy kisebb bölénycsordára emlékeztettek. Nóra komótosan szállt ki utánuk, nyakáig betekerve egy sálba, András pedig csomagokkal megpakolva követte, mintha hosszú, zord telelésre készülődnének valahol a világ végén.