Három nappal később mégis keresett. Éjjel volt, már aludtam, amikor a telefonom rezgése felébresztett. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Nóra… kérlek, ne tedd le — szólt bele rekedt, elnehezült hangon. Hallottam rajta, hogy ivott. — Mondanom kell valamit.
— Hajnali egy van — feleltem álmosan.
— Nem számít. Ma eljöttem anyámtól. Üvöltött, hogy mindent tönkretettem. Most a kocsiban ülök. Elmondom, és kész.
Felültem az ágyban, hátamat a falnak vetve.
— Akkor beszélj.
Sokáig csak a szél zúgását hallottam a vonalban, meg egy ajtó csapódását valahol a közelében.
— Emlékszel a klinikára… kilenc éve. Amikor kivizsgáltak minket.
Hogyne emlékeztem volna. A vakítóan fehér folyosók, a műanyag székek hideg tapintása, a kínos kérdések. A vizsgálatok. Aztán a hosszú hónapok némasága. Mária félmondatai arról, hogy „néhány nő teste egyszerűen bezárul az anyaság előtt”.
— Igen — mondtam halkan.
— Nálad nem találtak semmit.
Az ujjaim görcsösen szorították a telefont.
— Tessék?
— Veled minden rendben volt. Én voltam a probléma. Szinte nulla esély. Az orvos világosan megmondta. Anyám pedig azt mondta, erről hallgatni kell.
Valami lassan elmozdult bennem. Nem robbant, nem szakadt szét — csak átfordult, mint egy súlyos kő, amit évekig cipeltem.
— Ismételd meg — kértem.
— Én voltam. Nem te. Anyám szerint, ha ez kiderül, nekem végem. Azt mondta, egyszerűbb, ha mindenki rád gondol. Hogy karrierista vagy, túl ideges, túl hideg, és „nem fogad be” a tested. Így kényelmesebb volt. Neki is. Nekem is. Én pedig hallgattam.
Lehunytam a szemem. Eszembe jutott minden lenéző pillantása, az ostoba tanácsai a teákról, a „női energiáról”, hogy mosolyogjak többet és dolgozzak kevesebbet. Az orvosi rendelők szaga. A fürdőszobában elfojtott sírásaim, miközben Gábor a másik szobában úgy tett, mintha semmit sem hallana.
— Tehát kilenc éven át tudtad — mondtam lassan. — Hagytad, hogy az anyád újra és újra belém döfje ezt a vádat. És ma este, amikor az asztalnál az „ürességről” beszélt, pontosan tudtad, hogy hazudik.
— Tudom. Egy gyáva féreg vagyok. Igazad van.
— Nem — feleltem, és meglepett, milyen nyugodt a hangom. — Te most azt hiszed, hogy a vallomásoddal hőstettet hajtasz végre. De ez csak egy újabb kísérlet arra, hogy könnyíts magadon. Nem az igazságot adtad vissza nekem. Kilenc évet vettél el tőlem. Kilenc évet szégyenből, bűntudatból és abból az érzésből, hogy bennem van a hiba.
A vonal túlsó végén zokogni kezdett, csúnyán, fuldokolva.
— Bocsáss meg. Féltem.
— Persze, hogy féltél. Mindig is ez vezérelt.
— Azt hittem, ha elmondom, elhagysz.
— Így kényelmesebb volt, hogy maradok, miközben én viselem a bélyeget?
Nem felelt.
— Figyelj rám, Gábor — mondtam csendesen. — A mai éjszaka után már gyűlölet sincs bennem irántad. Ahhoz túl jelentéktelenné váltál. Egyetlen tény maradt: te és az anyád éveken át építettétek az én bűntudatomat, hogy nektek könnyebb legyen. Most éljetek benne ti. Többet nem hívsz. Soha.
— Nóra…
— Soha.
Bontottam a vonalat, és sokáig ültem a sötétben. Odakint finom eső permetezett, a hűtő egyenletesen zúgott a konyhában, a szomszédból köhögés szűrődött át. Átlagos éjszaka volt, átlagos lakásban. Csak egyetlen dolog hiányzott hirtelen az életemből: az a ragacsos, makacs gondolat, hogy velem nincs rendben valami.
Reggel elővettem az ágyneműtartóból a dobozt a leletekkel, receptekkel, kinyomtatott fórumoldalakkal, amelyeken valaha aláhúztam a „pszichoszomatika” szót. Letettem a földre, ránéztem, és hangosan kimondtam:
— Elég volt.
Ezután felhívtam Esztert a munkahelyemről.
— Ráérsz ma műszak után?
— Attól függ. Ha sírni akarsz, nem. Ha kávézni és káromkodni, akkor igen.
— Menjünk el a plázába.
— Na, végre valami értelmes program. Mit veszünk?
— Egy ruhát.
— Milyet?
A dobozra pillantottam az ajtó mellett, majd a sötét ablakban tükröződő arcomra. Elmosolyodtam.
— Nem valami szürkés-barna kompromisszumot. Valami élénket. Olyat, amitől a volt anyósom még kilométerekről is rosszul lesz.
Eszter felnevetett.
— Ez már te vagy. Magassarkú is lesz?
— Csak mértékkel. Nem bizonyítani akarok senkinek. Azt szeretném, hogy én érezzem jól magam.
— Az a legdrágább fajta szépség, Nóra. De jobb későn, mint soha.
Este a próbafülkében álltam a tükör előtt egy sötétkék ruhában, letisztult szabással. Nem kislány voltam benne, nem mártír és nem „kényelmes feleség”. Egy nő, egyenes tartással, tiszta tekintettel. Belül pedig furcsa könnyűséget éreztem, mintha egy régi, ormótlan szekrényt végre kivonszoltak volna a szobából, amely eddig eltakarta a fényt.
A telefonom pittyent. Az ügyvéd üzent: „Gyorsan kitűzték a tárgyalást. A lakással kapcsolatban nincs kockázat. És jól tette, hogy nem hallgatott tovább.”
Visszaírtam: „Köszönöm.”
Aztán zsebre tettem a készüléket, megigazítottam a gallért, és halkan a tükörképemhez szóltam:
— Tehát nem volt bennem semmiféle üresség.
És a tükörből most először hosszú évek után nem nézett vissza kételkedő tekintet.