– Tisztázzuk az elején, hogy később ne legyen félreértés – mondta Gábor, kortyolt egyet a papírpoharából, majd a kézfejével megtörölte a száját. Hunyorogva mérte végig Annát, mintha egy használtcikk-piacon próbálná felbecsülni az árut. – Ötvennégy éves vagyok. Kialakult szokásaim vannak. Nem áll szándékomban senkihez alkalmazkodni. Ennyi idősen az ember már nem formálja át magát mások elképzeléseihez.
Anna a park egyik padján ült, és érezte, hogy a bordái alatt lassan, sűrűn forrni kezd benne az indulat. Két órát készült erre a találkozóra. Kivasalta a kabátját, eligazította a rakoncátlan tincseket, elővette azt a matt rúzst, amelyet csak különleges alkalmakra tartogatott – amikor még hitt abban, hogy valaki képes meglepni. És most itt ül egy kopott dzsekis férfival, akinek könyökén kifeslett az anyag, és aki olcsó dohány, állott olajszag és indokolatlan önelégültség keverékét árasztja. Olyan ember benyomását keltette, aki mindig utolsóként áll a pénztárnál, és látványosan sóhajtozik, mintha a világ tartozna neki.
– Miféle szokásokra gondolsz? – kérdezte Anna higgadt hangon, igyekezve nem a férfi sárgás, alul szennyes körmű ujjait nézni. Még próbálta megőrizni a tartását. Negyvenhét éves volt. Felnevelt egy lányt, kifizette a lakáshitelt, megtanulta elsőre összerakni a lapraszerelt szekrényt, és régóta nem függött senkitől. Mégis, a remény, hogy talál egy normális társat, időről időre rászedte. Elhitette vele, hogy az online üzenetváltásokból lehet valami valódi, nem csupán egy újabb lecke türelemből.
– Egyszerű, férfias igények – emelte fel ünnepélyesen az egyik ujját Gábor, élvezve a hatásszünetet. – Először is: otthon minden nap legyen meleg vacsora. Friss alapanyagból. Nem fagyasztott tészta, nem félkész étel, nem mikrózás. Az ilyen gyári koszt tönkreteszi a gyomrom. Már nem vagyok harmincéves. Legyen leves, főétel, köret. És ez ne heti egyszer történjen meg, hanem naponta. Ha valaki családot akar, ez alap női feladat.
Anna felvonta a szemöldökét, de hallgatott. A torkában megült egy csomó – nem tudta, inkább nevetni volna kedve vagy felkiáltani.
– Másodszor – folytatta Gábor, akinek hangja úgy csengett, mintha ítéletet hirdetne –, nem kérek agyzsibbasztó kérdéseket. Munka után fáradtan érek haza, testileg-lelkileg. Csendet akarok. A nő dolga a nyugalom megteremtése, nem a faggatózás. Ne legyen „milyen napod volt”, „miért késtél”, „min gondolkodsz”. Nem tartozom beszámolóval. Le akarok ülni, levenni a cipőmet, megnézni a tévét vagy belelapozni az újságba anélkül, hogy valaki a fülemen csüngene. Ez nem kérés, hanem a komfort feltétele.
– És a harmadik? – kérdezte Anna változatlan hangsúllyal, bár a kabátja alatt ökölbe szorult a keze.
– Szükségem van a saját térre. A hétvégéket horgászattal vagy a garázsban töltöm a barátaimmal. Ott kapcsolódom ki. Nem akarok ellenőrző hívásokat. Se „hol vagy”, se „mikor jössz”, se „miért nem veszed fel”. Felnőtt ember vagyok, tudom, mit csinálok. Ha egy nő ezt nem érti meg, akkor nem társra vágyik, hanem projektre, egy gyerekre, akit nevelgethet. Én nem projekt vagyok. Kész termék.
Elhallgatott, ismét ivott egy kortyot, és várakozón nézett Annára. Dicséretet remélt. Azt, hogy a nő majd lelkes bólogatásba kezd, másnapra beígéri a húslevest, szerzetesi csendet fogad, és szombatonként láthatatlanná válik. Az ő világképében az engedelmesség volt a fizetőeszköz, és úgy hitte, ő az, aki ezt osztogatja.
– Érdekes felsorolás – jegyezte meg Anna, miközben letette a poharát a pad szélére. Egy sárga levél az arcához csapódott a szélben, de meg sem rezzent. – Tehát: éttermi színvonalú főzés naponta, teljes csend otthon, és hétvégék nélkülem, kérdések nélkül. Jól értem az elvárásaid szerkezetét?
– Pontosan – bólintott elégedetten Gábor. – Én őszinte ember vagyok. Megmondom előre, mit várok egy kapcsolattól. Nincs köntörfalazás, nincs játék, nincs ez a modern „önkeresés”. Tudom, mit akarok.
– Rendben. Akkor válaszolj valamire – nézett a szemébe Anna, bár legszívesebben felállt volna és otthagyja. – Mit adsz cserébe? Mit kap az a nő, aki minden nap főz neked, csendben marad, amikor neked rossz napod van, és hétvégén békén hagy? Mit teszel te az asztalra a követeléseiden kívül?
Gábor pislogott. Az arcára őszinte értetlenség ült ki, mintha ez a kérdés egyszerűen nem létezne az ő univerzumában. Úgy kutatott válasz után, mint aki egy sosem volt kulcsot keres a zsebében.
– Hogy érted? – húzta össze a szemöldökét, és a hangja keményebb lett. – Férfi vagyok. Dolgozom. Stabilitást, védelmet, férfierőt viszek a házba. Ez nem elég? A mai nőknek semmi sem elég. Virág kell, étterem, utazás, lelki támogatás… Ki fogja ezt mind finanszírozni? Én ott leszek. Férj leszek. Nem elegendő ez?
Annából ekkor kiszakadt az elmúlt évek minden lenyelt kompromisszuma, minden elhallgatott sérelme. A feszültség úgy tört felszínre, mint egy repedezett gát mögül a víz.
– Te ezt komolyan gondolod? – csattant fel, hangja élesen hasított bele az őszi park csendjébe. Néhány járókelő odakapta a fejét, de őt nem érdekelte. – „Férfierő”? „Stabilitás”? Gábor, te egy ingyenes házvezetőnőt keresel, aki mellékesen az ágyadba is befekszik, és közben hallgat, amikor neked úgy kényelmes! Szakácsnőt, néma takarítót és egy kéznél lévő nőt akarsz, aki akkor jelenik meg, amikor épp szükséged van rá. Mindezt azért a hatalmas kiváltságért, hogy ott ülsz a kanapén, és nem kell osztoznod semmin. Ez nem kapcsolat, hanem egyoldalú szolgáltatási szerződés, ahol te vagy a fogyasztó, a nő pedig a kiszolgáló személyzet. És még te érzed magad nagylelkűnek ebben a felállásban.