— Akkor mindkettőt cseréljük — bólintott a lakatos. — Errefelé nagy a kreativitás. Előbb jön a sírás, aztán a feszítővas.
— Legyen két új zár — feleltem habozás nélkül.
Amíg a fúrógép élesen sivított az ajtóban, a telefonom megállás nélkül rezgett a konyhapulton. A kijelzőn ugyanaz a név villogott újra és újra: Gábor. Csak a negyedik hívásnál vettem fel.
— Tessék — szóltam bele higgadtan.
— Mit műveltél? Mi ez a cirkusz? — suttogta ingerülten, nyilván az anyja a közelben volt. — Anyám gyógyszert szed a vérnyomására, remeg az idegtől!
— Küldjek neki vérnyomásmérőt futárral? — kérdeztem szárazon.
— Nóra, ne beszélj így! Fel tudod fogni, mit tettél?
— Igen. Tizenöt év után először hoztam egy normális döntést.
— Egy mondat miatt dobod szét a családot?
— Nem egy mondat miatt. Azért, mert a saját szemembe nézve ismételgetted, amit anyád: hogy „üres” vagyok.
Elhallgatott egy pillanatra, majd a sértett hangján folytatta:
— Mindig mindent túlbonyolítasz. Veled nem lehet normálisan beszélni.
— Próbáltad már? Amikor megaláznak, kiállni mellettem. Nem mögé bújni az anyádnak. Nem úgy élni, mintha egy bejárónő lennék, aki fizetést is hoz a házhoz.
— Már megint a pénz… — fújtatott.
— Mert a pénz nem mese. Negyvenkét éves férfi vagy, aki képtelen azt mondani az anyjának: „elég”.
— Menj a fenébe — morogta, és bontotta a vonalat.
Másnap egy apró ügyvédi irodában ültem egy patika fölött. A levegőben kávé és irattárszag keveredett valami olcsó légfrissítő édeskés illatával.
— A lakás a házasság előtt került a nevére? — kérdezte a szemüveges ügyvédnő, miközben átlapozta a papírjaimat.
— A nagymamámtól kaptam ajándékozással.
— Akkor az ingatlan nem képezheti a közös vagyon részét. A bútorokról, egyéb tárgyakról lehet szó, de az alaphelyzete kedvező. Van még valami, ami aggasztja?
Az asztalra tettem azt a dossziét, amit előző este találtam a komód legalsó fiókjában, ott, ahol Gábor régi használati utasításokat és értelmetlen blokkokat tartott.
— Ezt nézze meg.
— Hm… útlevélmásolat, TAJ-kártya, tulajdoni lap… — sorolta. — Ez pedig egy előzetes hitelkérelem, ingatlanfedezettel?
— Először én sem értettem. Aztán belenéztem a levelezésébe. Az anyjával arról írtak, hogyan lehetne „rábeszélni”, hogy aláírjam. Autójavítás, meg egy kis vállalkozás ürügyén.
Az ügyvédnő felpillantott.
— Jókor lépett.
— Vagyis tényleg megtehették volna?
— Ha aláírja, igen. Onnantól adósság, késedelmi kamat, végrehajtás. Ki volt az ötletgazda?
— Mindketten. Mária írta: „Nóra puha, majd a gyerektelenséggel és a korával megfogjuk.” Szó szerint.
Az ügyvédnő csendesen összecsukta a mappát.
— Tudom, hogy most fáj, de jogi szempontból ez még jól is jöhet, ha a férje vitatkozni kezd.
— Fog — mondtam. — Csak ott bátor, ahol én hallgatok.
A válás meglepően gyorsan haladt. Gábor előbb egy hétperces hangüzenetben hisztérikusnak nevezett, majd egy másikban már sírva magyarázta, hogy „nem így akarta”. A harmadik napon az anyósa hívott.
— Azt hiszed, győztél? — sziszegte Mária. — Még könyörögni fogsz.
— Nem fogok.
— Ki kellene neked ennyi idősen? Férj nélkül, gyerek nélkül, karikás szemmel. Ülj csak egyedül a lakásodban.
— Tudja, mi a legjobb az egyedüllétben? — válaszoltam nyugodtan. — Nem üvölt velem ebéd közben.
— Megátkozlak!
— Sorszámot kell húznia. Ezzel riogat 2011 óta.
Rám csapta a telefont.
Egy hét múlva Gábor személyesen jelent meg. A ház előtt álldogált egy olcsó italbolt szatyrával a kezében, zavartan toporgott, mint egy diák, akit kiküldtek az óráról.
— Beszéljünk — mondta, amikor hazaértem. — Nyugodtan.
— Öt perc. Itt lent.
— A lakásfedezetes hitel nem az én ötletem volt. Anyám erőltette.
— De a papírok a te neveden vannak.
— Igen, de… szorult helyzetben voltam.
— Mi szorított? A lustaság?
Megfeszült az arca.
— Tartozásaim vannak.
— Miféle tartozások?
— Hitelkártya. Aztán még egy. Aztán fogadások.
Néhány másodpercig csak a nedves aszfalton suhanó autók hangját hallottam. A bejáratnál egy futár telefonált türelmetlenül.
— Fogadások? — ismételtem. — Vagyis nemcsak az én pénzemből éltél, hanem el is játszottad?
— Nem így indult. Először keveset tettem fel. Aztán vissza akartam nyerni. Aztán…
— Mennyi az annyi?
— Négyszázhetvenezer.
A szám súlya ránehezedett a mellkasomra.
— A lakásomat akartad fedezetként, hogy betömd a lyukat?
— Úgy gondoltam, visszahozom.
— Miből? Újabb tippekből?
Lesütötte a szemét.
— Hibáztam. De te is hajtottál.
Felnevettem, keserűen.
— Persze. A férj eljátszik majdnem félmilliót, rá akarja terhelni a felesége lakására, és végül a nő a hibás, mert nem mosolygott eleget. Igazán férfias érvelés.
— Ne gúnyolódj.
— Mit vársz? Sajnálatot? Tizenöt éven át azt hallgattam, hogy bennem van a hiba. Hogy nem vagyok elég csinos, elég kedves, elég nőies. Közben te voltál gyenge és kapzsi.
— Összezavarodtam.
— Nem, Gábor. Te egyszerűen hozzászoktál, hogy mások fizetik meg a döntéseid árát.
A szavai elfogytak. Álltunk egymással szemben a hűvös esti levegőben, és először láttam rajta nem a sértett fiút, hanem a felelőtlen férfit. Akkor már tudtam, hogy innen nincs visszaút.