Egy férfi idővel valóban kihűl – legalábbis szerintük.
Előbb az anyjára, aztán Gáborra néztem. És akkor, mintha egy villanykörte felkapcsolódott volna bennem, kristálytisztán átláttam a helyzetet: az én konyhámban ülnek, az én tányérjaimból esznek, abban a lakásban, amit a nagymamámtól örököltem, és ketten, szépen felváltva magyarázzák, hogy itt tulajdonképpen én vagyok felesleges.
— Értem — feleltem halkan. — Akkor most hallgassatok meg ti is.
— Jaj, kezdődik… — forgatta a szemét Mária.
— Nem, Mária. Ez nem most kezdődik. Ez tizenöt éve tart. Most viszont vége lesz.
Azzal a konyhaszekrény alsó fiókjához léptem, kihúztam, és kivettem belőle a súlyos öntöttvas serpenyőt. Még langyos volt, hagyma és zsír illata szállt fel belőle. A kezem nem remegett. Gábor összevonta a szemöldökét.
— Mit művelsz?
— Figyelj — mondtam nyugodtan.
Az asztalhoz mentem, megálltam vele szemben, és teljes erőből rávágtam a serpenyőt a tölgyfa asztallapra, közvetlenül a tányérja mellett. Olyan csattanás visszhangzott, hogy a vitrines szekrényben összekoccantak a poharak. A leveses tányér darabokra tört, a forró lé ráfröccsent Gábor ingére, a kanál a padlóra csapódott. Mária élesen felsikoltott, Gábor pedig a székkel együtt hátratántorodott, elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant.
— Megőrültél?! — rikácsolta az anyja, a mellkasához kapva.
Gábor időközben már az asztal alá húzódott, és a fejét takarta a karjával.
Lenéztem rá. Meglepve tapasztaltam, hogy nem érzek sem szeretetet, sem sajnálatot. Semmit. Csak tiszta, metsző józanságot.
— Nem, Gábor. Most derült ki, ki is vagy valójában. A nagy férfi, aki a feleségét oktatja nőiességre, miközben az asztal alatt kuporog a kompótos foltjaival. Elég meggyőző látvány.
— Nóra, hagyd abba — lihegte. — Túlzásba esel. Csak beszélgettünk.
— Ti beszélgettetek. Én tizenöt évig hallgattam. Most én jövök. Pontosan negyven percetek van összepakolni és elhagyni a lakásomat.
— Ehhez nincs jogod! — csattant fel Mária. — Ő a férjed!
— Papíron még igen. De a lakás az enyém, még a házasság előtti tulajdonom. Felolvassam a tulajdoni lap számát? Vagy inkább hívjam a rendőrséget, és közöljem, hogy két ember nem hajlandó elhagyni a saját ingatlanomat?
Gábor kimászott az asztal alól, sápadtan, levesfoltos ingben.
— Mi ütött beléd? Anyu mondott pár dolgot, én is. Ezért nem kell cirkuszt csinálni.
— Cirkusz? Az az, amit te adsz elő nap mint nap. Én cipelem haza a szatyrokat a diszkontból, éjszaka pluszmunkát végzek a számítógépen, reggel főzök, te pedig közben azt fejtegeted, hogy hiányzik belőlem a könnyedség. Nos, most könnyű lesz. Nélküled.
— Ne kapd fel a vizet — hátrált a folyosó felé. — Anyu mindjárt elmegy, este nyugodtan megbeszéljük…
— Nem. Most mentek el. Mindketten. És milyen találó: végre oda költözöl, ahol igazán jól érzed magad — anyád szoknyája alá.
Mária felháborodottan sziszegni kezdett:
— Hálátlan nőszemély! A fiam húzott ki a semmiből!
— Melyik semmiből? A saját lakásomból? A munkahelyemről? Vagy amikor a gyógyszereidet én fizettem, mert ő megfeledkezett róla? Tavaly novemberben ki hívta hozzád a nővért infúzióra? A te fiad?
Elhallgatott, de csak egy pillanatra.
— Hallod, Gábor? Mindent fillérre számon tart. Nem feleség, hanem könyvelő!
— Igen, számolok — feleltem higgadtan. — Mert valakinek a valóság talaján kell állnia. Már csak harminckilenc perc.
Gábor rám nézett, az anyjára, a széttört tányérra, majd hirtelen megváltozott a hangja, mézes-mázos lett.
— Nóra, kérlek… Tudom, hogy kimerült vagy. Holnap veszek virágot, elmegyünk vacsorázni, kettesben. Anyut nem hívjuk. Miért csinálsz ekkora ügyet ebből?
— Nem abból csinálok ügyet, amit mondtatok. Hanem abból a gondolkodásból, ami mögötte van. A fejedben a házasság azt jelenti, hogy a nő csendben húzza az igát, a férfi pedig bármikor megalázhatja, ha nincs ereje szempillát festeni a borscs mellé. Pakolj.
— Meg fogod bánni.
— Már nem.
Pontosan negyven percig tartott. Mária látványosan csapkodta a szekrényajtókat, suttogva átkozódott, Gábor pedig úgy hordta ki a táskákat, mintha csak átmeneti szünet lenne. A bejáratnál még egyszer megállt.
— Utoljára kérdezem. Tényleg elküldesz minket?
— Nem küldelek. Bezárom az ajtót.
— És a család?
— A család nem ott kezdődik, hogy az embert a saját otthonában tiporják. Kulcsok az asztalra.
— De be vagyok jelentve…
— A tartózkodási cím holnap már a te gondod lesz. A kulcsokat.
Lassan letette a csomót, mintha fegyvert adna át. Megvártam, amíg a liftajtó összezárul mögöttük, csak utána támasztottam a homlokomat a bejárati ajtónak. Olyan csend ereszkedett a lakásra, hogy a fürdőszobában csöpögő csap minden egyes cseppje külön hallatszott. Ettől a hangtól megremegett a térdem.
Húsz perc múlva már a lakatos állt az ajtóban, a szerszámosládáját letéve.
— Azonnal kell a csere? — kérdezte.
— Igen. Ma. Most rögtön.
Rám nézett, aztán az üres előszobára.
— A férjet tette ki?
— Mondjuk úgy, hogy majdnem eltalálta.