…hogy gyerektelen vagyok, tehát kényelmes megoldás.
– Petráról így nem beszélhetsz! – csattant fel Gábor.
– Akkor hogyan beszéljek róla? Úgy, mint egy kislányról? Huszonhat éves. Pontosan tudja, mennyibe kerül a burkolat négyzetmétere, mekkora összeget kell átutalni, és melyik napon szeretne beköltözni egy más tulajdonában lévő lakásba.
– Szóval neked idegen? Az én lányom idegen számodra?
– Igen, Gábor. Az. És ez önmagában nem tragédia. A tragédia az, hogy éveken át úgy tettél, mintha az én lakásom eleve az ő jövője lenne, nekem pedig csak annyi dolgom volna, hogy a végén odafirkantom a nevemet.
A férfi hirtelen kikapta a táskát Eszter kezéből.
– Elég volt. Nyugodj meg. Most azonnal felhívod Márkot, és közlöd vele, hogy vissza kell utalnia a pénzt. Sürgősen. Azt mondod, elhamarkodtad. Családi vészhelyzet van.
– Milyen családban?
– A miénkben!
– A miénkben? – Eszter keserűen felnevetett. – A mi családunkban tavaly télen egyedül kanalaztam a kórházi kosztot. A mi családunkban a születésnapomon a lányod az asztalnál azt kérdezte: „És Eszter mikor hagyja abba a lakás kiadását? Én már költöznék.” Még boldog születésnapot sem mondott. Egyből a lényegre tért. Mondjuk legalább őszinte volt.
– Nem úgy értette.
– Pontosan úgy értette.
– Te mindent eltárolsz, mint valami levéltár.
– Hát persze. Amikor éveken át úgy kezelnek, mint egy mellékletet a négyzetméterekhez, az ember memóriája meglepően élessé válik.
Ekkor csöngettek. Nem udvariasan, hanem követelőzően, mintha már nem is Eszter lakása lenne, hanem egy ígéretekből kiállított csomagátvevő pont. Nem lepődött meg. Odament, és ajtót nyitott.
A küszöbön Ilona állt, kabátja szétnyitva, ajkai szorosan összezárva, kezében egy vastag műanyag mappa. Úgy festett, mint aki egy nagy üzlet lezárására érkezett.
– Gáborom, hoztam a papírokat. Az ügyvédem mindent előkészített, egyszerű ajándékozás, gyorsan megy, ha Eszter nem kezd el… – belépett az előszobába, majd meglátta a fal mellett a bőröndöt. – Ez meg micsoda?
– Ez, anya, a költözés – felelte tompán Gábor. – Eszter eladta a lakást. A pénzt átutalta az unokaöccsének.
Ilona lassan Eszterre fordította a fejét.
– Tessék?
– Nem kérek bocsánatot – mondta nyugodtan Eszter. – Igen, eladtam. A saját pénzemmel oda rendelkeztem, ahová jónak láttam.
A mappa kicsúszott Ilona kezéből, a lapok szétszóródtak a szőnyegen.
– Ehhez nem volt joga! – hangja éles sipításba csapott. – Mindent megbeszéltünk! Petra már tervezgetett!
– Önök megbeszélték. Egymás között. Engem kihagyva. Ez azért sokat elárul.
– Miről beszél? A gyerek jövőjéről van szó!
– Az ön gyerekéről. Nem az enyémről.
– Maga a fiam felesége!
– És ez mit jelent pontosan?
– Azt, hogy rendes családban a vagyon a családot szolgálja!
– Egy rendes családban – felelte halkan Eszter – először megkérdezik a tulajdonost, nem pedig ügyvéddel állítanak be kész iratokkal.
– Ne játssza az áldozatot. Nem akartunk magának rosszat.
– Tényleg nem. Csak azt szerették volna, ha előre átírom a lakást az unokájukra. Tiszta önzetlenség.
– Mert magának nincs gyereke! – vágta rá Ilona. – És úgy tűnik, nem is lesz. Legalább hagyott volna maga után valamit tisztességgel.
A csend, ami ezután beállt, fémesen csengett. Olyan volt, amely után a levegő már sosem lesz ugyanolyan. Gábor félrenézett. Eszter észrevette – és nem is lepődött meg. Tudta, hogy hallotta már ezeket a mondatokat. Mindig tudott róluk. Csak a hallgatást választotta, mert számára az volt a legkényelmesebb létforma.
– Mondja még egyszer – kérte Eszter halkan.
– Mit kell ezen ismételni? – húzta össze ajkát Ilona. – Fáj az igazság? Ha egy nő családban él, de nem szül örököst, legalább ne csak magára gondoljon.
– Tehát azért kellett volna Petrára íratnom a lakásomat, mert nem szültem önnek unokát? Egészen sajátos logika. Mintha egy molyrágta ládából húzták volna elő.
– Ne beszéljen így az idősebbekkel!
– Ön pedig ne turkáljon az én tulajdonomban.
– Gábor! – fordult a fiához élesen. – Mit állsz ott? Ez közös ügyetek! Mondd meg neki!
Eszter a férjére nézett.
– Tessék. Mondd ki. Minden ködösítés nélkül. Azt gondoltad te is, hogy kötelességem átadni a lakást Petrának?
Gábor hezitált, majd hebegni kezdett:
– Én csak azt hittem… idővel… nyugodtan átbeszéljük… hogy mindenkinek jó legyen…
– Mindenkinek? Az kiket jelent?
– Eszter, ne kapd fel a vizet. Emberi módon akartam rendezni.
– Emberi módon? Amíg én kórházban feküdtem, ti anyáddal az irataimat gyűjtögettétek? Amíg én a rokonaid számláit fizettem, ti csendben azt számolgattátok, hogyan lehetne még a lakást is átjátszani? Ez nálad az emberség?
– Senki nem gyűjtött semmit! – csattant fel. – Ne találj ki történeteket!
Eszter lehajolt, felvett egy papírt a szétszórt lapok közül.
– Nem? Akkor ez micsoda? „Ajándékozási szerződés tervezete.” Ez pedig? A személyi igazolványom másolata. És ez? Földhivatali tulajdoni lap az én lakásomról. Hogy került mindez az ügyvédhez, Ilona? Látnoki képességei vannak? Vagy a férjem már mindent továbbított?
Az asszony megrezzent.
– Ez csak előkészítés volt.
– A tudtom nélkül?
– A legjobbat akartuk.
– Nem. A legelőnyösebbet maguknak.
Gábor elsápadt.
– Anya, te tényleg elkérted Eszter iratait csak azért, hogy…
– Hogy ne húzzuk az időt! – vágott vissza Ilona. – Úgyis dönteni kellett volna. Minek halogatni?
Eszter lassan kiegyenesedett.
– Köszönöm. Őszintén. Azt hittem, csak arcátlanok. De ezek szerint már rajtvonalnál álltak.
– Ne dramatizáljon – legyintett Ilona. – Senki nem akarta meglopni. Minden a család érdekében történt.
– Az ön családjáéban.
– Hát maga nem tartozik bele?
– Ezek után? Nem.
Gábor hangja hirtelen megemelkedett, de inkább pánik csengett benne, mint düh.
– Anya, miért kellett ezt most kimondanod? Miért hoztad szóba az iratokat? Teljesen elment az eszed?
– A…