– Teljesen elment az eszed? Hogy érted azt, hogy eladtad a háromszobás lakásodat? Februárban világosan megmondtam Petrának, hogy nyárra beköltözhet!
Gábor úgy csapta a mobilját a konyhaasztal üveglapjához, hogy azonnal pókhálós repedés futott végig rajta. A készülék megremegett, majd elnémult, és kijelzővel lefelé állt meg a félig megevett húspogácsás tányér mellett. Eszter először az üvegen végighúzódó fehér csíkot nézte, aztán a férjét, végül a kezében tartott frissen mosott törölközőt. Épp a szárítóból kivett ruhákat hajtogatta. Szinte groteszk volt a jelenet hétköznapisága: textíliák, ebédmaradék, betört telefon – és mások tervei az ő lakásával kapcsolatban.
– Pontosan úgy, ahogy mondtam – felelte higgadtan. – Eladtam. A szerződést múlt csütörtökön bejegyezték. A pénz már átutalásra került.
– Hová került?
– Márknak.
– Milyen Márknak?
– Az unokaöcsémnek. A feleségét négy nap múlva műtik. Hiányzott nekik az összeg.
Gábor szólni akart, de egy pillanatig hang sem jött ki a torkán. Kinyitotta a száját, aztán becsukta, és az asztal szélébe kapaszkodott, mintha megbillent volna alatta a padló.
– Most komolyan azt állítod, hogy több millió forintot odaadtál a rokonodnak, miközben az én lányom albérletben lakik? Ezt így, rezzenéstelen arccal kimondod?
– Hosszú idő után most először érzem azt, hogy rendben vagyok – válaszolta Eszter csendesen.
– Hallod te magad? Tegnap másfél órát beszéltem Petrával! Már mestereket keres, konyhabútort néz, dobozokat vásárolt! Ígéretet tettem neki! Tudod, mit jelent az ígéret?
– Azt, hogy megint olyasmivel gazdálkodtál, ami nem a tiéd.
– Család vagyunk!
– Nem, Gábor. Mi ketten már régóta csak egy közös költségvetés vagyunk. Én fizetek, te vállalsz kötelezettségeket.
A férfi közelebb lépett, szinte fölé magasodott.
– Szándékosan hergelsz?
– Nem. Egyszerűen nevén nevezem a dolgokat.
– Akkor nevezzük nevén. A lányom egy egyszobás lakásban tengődik a világ végén, a fizetése felét bérleti díjra költi, vonatozik nap mint nap, te pedig titokban milliókat utalsz el! Egy szót sem szóltál!
– Miért kellett volna? Hogy egy héttel korábban kezdődjön ugyanez a jelenet?
– Azért, mert a férjed vagyok!
– Csak akkor, amikor számlát kell rendezni. Amint rólam van szó, hirtelen elfoglalt leszel.
– Már megint a kórház jön, igaz?
– Kényelmetlen téma?
– Ne csinálj belőlem szörnyeteget! Kiküldetésen voltam!
– Győrben? Két napra? Ami valahogy nyolc napig tartott? És a telefonodon nem győri képek voltak, hanem pécsiek, ahol Petrával új építésű lakásokat néztetek? Azt mondtad, félreértettem.
Gábor arca megrándult.
– Ez most nem tartozik ide.
– Dehogynem. Én akkor frissen műtve feküdtem, és a falba kapaszkodva próbáltam eljutni a mosdóig. Te pedig az ablakból nyíló kilátást vitattad meg a lányoddal.
– Petra segítséget kért, fontos ügye volt!
– Értem. Az enyém nyilván lényegtelen volt. Csak egy műtét.
Legyintett.
– Mindent kiforgatsz. Petra fiatal, dolgozik, tele van tervekkel. Anyám idős, nehéz neki az orvoshoz járás. Két tűz között álltam.
– Ne hazudj megszokásból sem. Az édesanyád egyszer hívott fel. Egyszer. Nem az állapotom érdekelte, hanem hogy átutaltam-e a közös költséget, mert „még pótdíj lesz belőle”.
– Nyugdíjas!
– És én mi vagyok? Két lábon járó pénzkiadó automata?
Gábor állkapcsa megfeszült.
– Most átlépsz egy határt.
– Nem. Most veszem észre, hol húzódik.
A telefon újra rezegni kezdett az asztalon. A kijelzőn ez állt: „Petra”. Gábor azonnal felkapta.
– Igen, kicsim?
Eszter mozdulatlan maradt. Pontosan tudta, mi következik.
– Apa, hol vagy? A barkácsáruházban vagyok. Tudna Eszter most gyorsan utalni százezer forintot? Olasz csempe akciós. Ha nem most vesszük meg, drágább lesz. A lakberendezőnek is le kéne tenni az előleget.
Gábor dühösen a feleségére pillantott.
– Petra, várj egy percet.
– Apa, mi az, hogy várjak? Úgyis megkapom a lakást. Nem akarok majd félkész állapotban élni. Ott én fogok lakni.
Eszter elmosolyodott, de a mosoly inkább volt keserű, mint vidám.
– Majd visszahívlak – morogta Gábor, és bontotta a vonalat.
– Lenyűgöző az együttműködésetek – jegyezte meg Eszter. – Az egyik már az árakat számolja, a másik kulcsot ígér, a harmadik ügyvédhez rohan ajándékozási szerződésért. Mind ugyanarra az ingatlanra. Az enyémre.
– Ne kezd el.
– Még bele sem fogtam.
A folyosói szekrényhez ment, levette a felső polcról Gábor utazótáskáját, és a padlóra ejtette. A cipzár fémesen csúszott szét.
– Mit művelsz?
– Segítek rendszerezni a dolgokat. Ha Petrának ennyire sürgős a támogatás, költözz hozzá. A táskád strapabíró.
– Ez nevetséges.
– Nem. Ez rendrakás.
Kinyitotta a szekrényt, és sorra húzta ki a férfi ingeit.
– Egy pillanatnyi indulatból mindent lerombolsz.
– Két évig indulatból éltem. Most először látok tisztán.
– Hisztizel.
– Nem. Számolok. Petra angolórái – én fizettem. Édesanyád fogászati kezelése – szintén. Az autó előlege, amit „csak kölcsönbe” kértetek – az is tőlem ment. Ilona téli csizmája a jeges utak miatt – tőlem. A debreceni szilveszteretek, amikor késett a prémiumod – megint én. És közben folyamatosan hallgattam, hogy a nagymamától örökölt lakás „igazság szerint a lánynak járna”.
– Nem éheztél közben! Mindent megbeszéltünk!
– Azt hittem, a férjemet támogatom. Nem azt, hogy egy egész külön család fenntartását vállalom magamra…