– Mit mondtam már megint? – csattant fel Ilona ingerülten. – Az a baj, hogy te képtelen vagy dönteni, ezért mindig helyetted kell intézni mindent. Ha én nem lökdöslek, még most is ott ülnél, és várnád, hogy ez a… – egy éles mozdulattal Eszter felé bökött – magától meggondolja magát. Így legalább történt valami.
– Történt, igen? – kapta fel a fejét Eszter. – Szép szó. Olyan, mintha egy jegyzőkönyvből olvasnák fel.
Gábor telefonja ismét csörögni kezdett. Reflexből felvette, és észre sem vette, hogy kihangosítva kapcsolta be.
– Apa, na mi van? – szólt bele Petra türelmetlenül. – Utal Eszter vagy nem? Már megmondtam a burkolónak, hogy viszem a csempét. És beszéltél a mamával a kulcsokról? Időpontot kell adnom a mestereknek a felmérésre.
A konyhában senki nem felelt.
– Apa? Hallasz? Mi ez a nagy csönd?
Eszter odalépett, és közelebb hajolt a készülékhez.
– Petra, a lakást eladtam.
A vonal túlsó végén néhány másodpercnyi dermedt hallgatás következett, aztán a hangja metszővé vált.
– Hogyhogy eladtad? Kinek?
– Nekem volt hozzá jogom. Az én nevemen volt.
– Ez most komoly? – csattant fel Petra. – Apa régóta azt mondja, hogy az az enyém lesz! Már mindent kiszámoltam! Leventével oda akartunk költözni az esküvő után!
– Akkor talán a saját lehetőségeitekkel kellett volna számolni – felelte Eszter higgadtan.
– Maga mindig utált engem! Mindig sajnálta rám a pénzt! Úgy nézett rám, mintha kifosztanám!
– Petra, szerinted az, akitől százezer forintot kérsz csempére, köteles még bűntudatot is érezni emiatt?
– Ne forgassa ki! A csempe teljesen normális kiadás!
– A te lakásodban az. Az enyémben nem.
– Apa, hallod, hogy beszél velem? Most tényleg nem csinálsz semmit? Vagy mi vagy te egyáltalán?
Gábor arca megmerevedett. Mintha most először hallaná a lánya szavait mindenféle apai magyarázat nélkül, amely eddig mindig megszépítette előtte a valóságot.
– Apa! – sürgette Petra.
– Petra – szólalt meg végül rekedten –, az a lakás már nincs.
– Akkor adja ide a pénzt! Ha eladta, van belőle bevétele! Miért kaphat valami Márk, és én miért nem? A lánya vagyok!
Eszter halvány, fáradt mosollyal jegyezte meg:
– Ez már legalább egyenes beszéd.
– Ne okoskodjon! – kiabált Petra. – És ha most kirúgja apát, előre szólok: hozzám ne küldje! Így is alig férünk el. Levente biztosan nem örülne. Menjen a mamához.
Olyan csend ereszkedett a helyiségre, hogy még a csapból csöpögő víz hangja is élesen hallatszott. Gábor lassan a telefon felé fordult.
– Mit mondtál az imént? – kérdezte halkan.
– Most őszintén, apa – felelte Petra türelmetlenül –, hova tennénk? Egy bérelt garzonban lakunk. És most nem ez a fő kérdés. Előbb rendezzétek a pénzt. Ha Eszter ennyire elvhű, legalább egymilliót fizessen ki kárpótlásként. Már terveink voltak.
– Kárpótlás? – ismételte meg Gábor tompán.
– Persze. Miatta borul minden. Már a bútorokat nézegettük Leventével.
– Ennyi elég – mondta halkan, és megszakította a hívást.
Ilona azonnal felélénkült.
– Ne puhánykodj már! A gyerek felindult volt, kicsúszott a száján. Nem ezen kell rágódni. Az a lényeg, hogyan szerezzük vissza a pénzt.
Gábor most másként nézett rá. Mintha hirtelen tisztábban látná, ki áll előtte.
– És ha nem szerezzük vissza? – kérdezte.
– Hogyhogy nem? – hökkent meg az asszony.
– Úgy. Tegyük fel, nem kapunk semmit. Akkor mi lesz? Beköltözöm hozzád a nappali kanapéjára? És minden reggel elmondod majd, mekkora lakást herdáltam el?
– Ne csinálj színjátékot. Meghúzod magad egy ideig.
– Meghúzom magam – ismételte meg keserűen. – Szép családi kifejezés.
Eszter közben csendben becipzározta a táskáját, és az ajtó mellé tette.
– A kabátod a fogason. A borotvád a fürdőben. Vidd el mindet, később nem keresgélek utánad – mondta tárgyilagosan.
– Eszter, várj – lépett közelebb Gábor. – Ne így. Megértettem, rendben? Anya túlment a határon. Petra is. De beszélhetünk róla. Majd én elrendezem velük. Megmondom, hogy hagyjanak békén. Nem kell rögtön mindent felégetni.
– Azt, hogy „majd beszélek velük”, hét éve hallgatom – válaszolta nyugodtan.
– Én nem vagyok olyan, mint ők.
– Nem. Te csak finomabban csomagolod ugyanazt.
– Ez igazságtalan.
– Az volt igazságtalan, amikor a hátam mögött ügyvédhez vittétek a papírjaimat. Az volt igazságtalan, amikor az anyád az én meddőségemet hozta fel érvként egy ajándékozási szerződéshez. Az volt igazságtalan, amikor a lányodnak odaígérted a lakásomat. Most viszont minden nagyon is tiszta. Te elmész. Én maradok. Innentől mindenki a saját lábán áll.
– És ennyi? – kérdezte hitetlenkedve.
– Mit vársz? Hegedűszót? Nem lesz. Lesz egy folyosó, egy lift, egy bőrönd, és az édesanyád a lépcsőházban.
– Gábor, induljunk! – szólt rá Ilona élesen. – Ne alázkodj meg előtte. Találunk neked rendes nőt. Fiatalabbat. Kezesebbet. Olyat, akinek van saját lakása, nem egy ilyen üres héj.
– Üres héj? – fordult az anyja felé.
– Mit szépítsem? Gyerek nincs, a férjét sem tudta megtartani, a lakást meg kivitte a családból.
Eszterben nem harag ébredt, inkább hűvös, üzletszerű megkönnyebbülés. Íme, minden díszítés nélkül: a valóság a bejáratnál áll, vastag kabátban, és sziszeg.
– Elég volt – mondta. – Az ajtó ott van.
Gábor felvette a táskát. Tétován, mintha nem fogná fel, hogy ezzel a mozdulattal lezár egy korszakot. A kabát ujjába elsőre nem talált bele, a bélés visszahajlott. Eszter nem mozdult segíteni. Amikor végre sikerült felvennie, ránézett.
– Tényleg kitörölsz az életedből?
– Nem. Csak nem foglak tovább eltartani.
– Kemény vagy.
– Most vetted észre?
– Ha holnap visszajövök beszélni?
– Ne gyere. Zárat cserélek.
– Mindenről nélkülem döntöttél.
– Igen. És tudod, mi a furcsa? Hogy lehet ilyet tenni. Képzeld el.
Gábor lesütötte a szemét, megigazította a táskát a vállán, és lassan az ajtó felé indult.