Anna azon a napon minden apró részletet gondosan elrendezett. Kislányukat, Lillát reggel az édesanyjához vitte, utána bejelentkezett a kozmetikushoz, fodrászhoz ment, és hosszasan válogatott a ruhái közül, míg végül a legcsinosabb estélyi mellett döntött. Amikor volán mögé ült, úgy érezte magát, mint évekkel korábban az első randijuk előtt: izgatott volt és tele várakozással.
Péter irodaháza elé érve nem közvetlenül a bejáratnál állt meg, hanem a parkoló legtávolabbi sarkában. Nem akarta, hogy a férfi azonnal észrevegye. Meglepetést tervezett: megvárja munka után, és onnan egyenesen az étterembe indulnak majd.
Az elkövetkező harminc percben szinte percenként az órájára pillantott. A visszapillantó tükörben ellenőrizte a sminkjét, igazgatta a haját, próbálta csillapítani a benne kavargó feszültséget. Végül kitárult az üvegajtó, és Péter kilépett az utcára. Pont úgy nézett ki, mint máskor: kissé fáradtnak tűnt, de határozott volt a járása. Szinte azonnal elővette a telefonját, és tárcsázott.
Anna visszatartotta a lélegzetét. Egy pillanattal később az ő mobilja kezdett csörögni. Mosolyogva fogadta a hívást.
– Szia! – szólt bele vidáman.
– Szia. Ugye nem zavarlak? – hallatszott Péter hangja.
– Nem, rád várok. Mikor végzel? – kérdezte, miközben továbbra is a férfit figyelte a szélvédőn át.
– Ne haragudj, de teljes a káosz bent… – sóhajtott a férfi fáradtnak tűnően. – Valószínűleg bent kell maradnom. Tudom, hogy megígértem, ma korábban végzek a születésnapom miatt, de közbejött néhány sürgős ügy. Vacsorázzatok meg Lillával nélkülem, jó? Az ünneplést áttesszük a hétvégére.
Anna megdermedt. Néhány méterre tőle állt a férje, egyik kezében az aktatáskája, a másikban a zakója, és semmi nem utalt arra, hogy vissza akarna menni az irodába. Nem sietett, nem tűnt idegesnek – inkább úgy festett, mint aki épp indul valahová.
Már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, hogyan lehet ennyire elfoglalt, amikor ő tisztán látja odakint, de nem jutott szóhoz. Hirtelen egy fiatal nő lépett Péterhez: csinos, energikus, sugárzó. Gondolkodás nélkül a nyaka köré fonta a karját. Péter nemhogy nem húzódott el, hanem magához vonta, és szorosan átölelte.
Anna tüdeje mintha összezsugorodott volna. Ha nem ül az autóban, talán összeesik. A mellkasában éles, szinte fizikai fájdalom hasított végig, és képtelen volt megmozdulni.
Az ölelés után Péter és az ismeretlen nő a férfi autója felé indultak. Karöltve sétáltak, pontosan úgy, ahogyan valaha ő és Péter andalogtak együtt. Anna még mindig a füléhez szorította a telefont, noha a vonal már rég megszakadt. Azt sem tudta felidézni, mikor bontotta a férfi a hívást.
Amikor a páros befordult a sarkon, és eltűnt a szeme elől, Anna lassan felfogta: ez nem képzelgés, hanem a valóság. Forró könnyek gördültek végig az arcán. A készüléket a mellette lévő ülésre ejtette, majd előrehajolt, és a kormányra borult. Olyan mély megaláztatást és fájdalmat érzett, hogy attól tartott, a szíve nem bírja el.
Otthon gépiesen látott neki a vacsorának, mintha egy idegen test mozogna helyette. Ezután felhívta az édesanyját, és megkérte, hozza haza Lillát. A kislány reggel óta a nagymamánál volt, és most, amikor Anna úgy érezte, minden összeomlott körülötte, mindennél jobban vágyott arra, hogy a gyermeke mellette legyen.
– Mi történt? Olyan sápadt vagy! Összevesztetek? Miért nem mentetek el vacsorázni? – kérdezte aggódva az anyja.
– Semmi különös. Péternek bent kellett maradnia dolgozni, én pedig elfáradtam. Majd máskor megünnepeljük – felelte Anna, ügyelve rá, hogy a hangja egyenletes maradjon.
Nem akarta szétzilálni a családját. Ha létezett volna mód arra, hogy visszaforgassa az időt, habozás nélkül megtette volna. De attól a perctől kezdve, amit a parkolóban látott, tudta, hogy semmi sem maradhat már ugyanaz, mint korábban.