— Anna, el sem hiszed, milyen hírt hoztam! — Péter úgy lépett be az ajtón a munka után, mintha szárnyai nőttek volna. A jókedve annyira szembetűnő volt, hogy a felesége önkéntelenül is meglepődött.
— Na és mi az? — nézett rá kíváncsian Anna.
— Kiküldenek külföldre. Hivatalos útra!
Anna teste egy pillanatra megfeszült. A mellkasába éles fájdalom nyilallt, mégis, a hír hallatán halvány megkönnyebbülést is érzett. Most legalább lesz ideje felkészülni arra, amit már régóta tervezett…
Hét éve éltek házasságban. Abban a lakásban laktak, amelyet Anna a nagymamájától örökölt, és minden félretett pénzüket a közös hétvégi házra, valamint a hitelre vásárolt autók törlesztésére fordították. Életük kívülről teljesen átlagosnak tűnt: reggel munkába siettek, Lillát óvodába vitték, napközben kollégákkal ebédeltek, este pedig együtt vacsoráztak. Az utóbbi időben azonban Anna egyre gyakrabban merült el a gondolataiban.
— Mi van veled mostanában? Olyan furcsán viselkedsz — jegyezte meg Péter, amikor észrevette a változást.
— Semmi különös… csak gondolkodom — felelte a nő tétován. — Arra gondoltam, mi lenne, ha vállalnánk még egy gyereket? Lilla már öt éves, ügyes és önálló. Talán most lenne itt az ideje a kistestvérnek…
Hetekig készült erre a beszélgetésre, mire végül összeszedte a bátorságát, hogy kimondja az álmát.
Péter igyekezett higgadt maradni, de a hangjában így is érezhető volt az ellenállás.
— Ezt már megbeszéltük — ráncolta a homlokát. — Egy gyerek bőven elég. Kettőt nem tudnánk felelősséggel felnevelni.
— Miért ne tudnánk? Mindketten dolgozunk, stabil a helyzetünk, van tartalékunk is — érvelt Anna.
— Nem a pénzről van szó. Egyszerűen nem akarok még egy gyereket! Hamarosan előléptetnek. Több felelősség, több munka vár rám. Utaznom kell majd, túlóráznom. Nem fogok tudni Lilláért menni az oviba, és nem lesz időm arra sem, hogy kórházba járjak veled egy csecsemő mellett.
— Biztosan találnánk megoldást… Mások is megoldják — próbálkozott tovább Anna, de Péter félbeszakította.
— Engem nem érdekel, más hogyan él! Nekem a mi családunk fontos — így, ahogy most van!
A férfi hajthatatlansága mélyen megsebezte Annát. Úgy érezte, Péter egyetlen mondattal elsöpörte az álmát, hogy nagycsaládos anya lehessen. De egy ilyen döntést ketten hoznak meg, és ha az egyik fél kategorikusan elzárkózik, a másik tehetetlen marad.
Fél év sem telt el, és az előléptetés valóban megtörtént. Péter egyre többször maradt bent estig, gyakran utazott, és lassan eltávolodott a családjától. Anna nehezen viselte ezt a távolságot. Igyekezett visszahozni azt az időszakot, amikor még összetartó, vidám család voltak. Hétvégi sétákat javasolt, moziba hívta a férjét, sőt még azt is felvetette, hogy beiratkozhatnának tangóra vagy valamilyen páros táncra, hátha újra fellobban köztük a szenvedély. Péter azonban minden ötletet elutasított, fáradtságra hivatkozva.
— Péter, közeledik a születésnapod. Arra gondoltam, meghívhatnánk a rokonokat, és tarthatnánk egy rendes ünneplést — vetette fel Anna két héttel a nagy nap előtt.
— Senkit sem akarok látni — vágta rá a férfi. — Üljünk be hármasban valahová, és ennyi. Kérlek, kímélj meg a hosszú, üres beszélgetésektől. Csendre vágyom. A munkahelyemen így is elég inger ér.
Anna végül elfogadta a kérését. Nem hívta meg a családtagokat, helyette lefoglalt egy asztalt egy meghitt hangulatú étteremben, és gondosan kiválasztotta az ajándékot is. Úgy döntött, mindent megtesz azért, hogy az este különleges legyen — talán ez lesz az a pillanat, amikor újra közelebb kerülhetnek egymáshoz.