– Az okok egyértelműek – folytattam higgadtan. – Április huszonnyolcadikán kapott írásbeli figyelmeztetést. Készült jegyzőkönyv az okozott, háromszáznegyvenezer forintos káráról. Tizenkilenc igazolt késés szerepel a nyilvántartásban. Négy alkalommal kértem írásos magyarázatot – egyszer sem adta le.
– Maga… ezt nem teheti meg velem.
– De igen. A dokumentumok rendben vannak. Az ügyvezető aláírta.
Lassan leeresztette a kezét. Az alma az asztalra került, közvetlenül a papírok mellé.
– Erzsébet… egyedül nevelem a fiamat. Nincs hová mennem. Három hónapig kerestem állást, mire ide felvettek. Ez kisváros, nincs itt más cég. Tudja, mit jelent ez nekem?
Tudtam. Pont ez volt benne a legnehezebb: tisztában voltam vele.
– Vivien, két hónapig próbáltam esélyt adni. Tizenkilencszer késett. Háromszáznegyvenezer forintos hibát követett el. Nem volt hajlandó magyarázatot írni. A hátam mögött sértegetett, és az ellenőrök előtt is megalázott. Mindent eltűrtem, mert tudtam, hogy gyermeket nevel.
– Akkor most miért?
– Mert a fia nem indok arra, hogy bármit elviseljek.
Ott állt előttem, és először nem fölény vagy gúny ült az arcán, hanem őszinte zavar.
– A kávézó miatt van, igaz? – szólalt meg halkan. – A pékség… Ott löktem meg magát. Felismertem. Nem azonnal, csak később. A kabátjáról. A cipőjéről. Azt hittem, elfelejtette.
Hallgattam.
– Két hónapig várt, hogy visszavágjon?
– Nem. Két hónapig reméltem, hogy változtat. Nem tette.
Felkapta a táskáját. A határozat az asztalon maradt. A munkakönyvét átnyújtottam – úgy kapta ki a kezemből, ahogyan akkor a pékségben a zacskót.
Az ajtóból még visszanézett.
– Kegyetlen. Tudja, hogy egyedülálló anya vagyok, és mégis „cikkelyre” rúg ki. Ez nem igazság. Ez bosszú.
Az ajtó becsapódott.
Sokáig ültem mozdulatlanul. A zöld alma ott hevert a papírok mellett, egyetlen harapással. A vágott felület már barnulni kezdett.
Az ablakhoz mentem. Odakint a gyárudvar, nyárfák, a kerítés – huszonnyolc éve ugyanaz a látvány.
Nem éreztem győzelmet. Megkönnyebbülést sem. Inkább valami nehéz, tompa súly telepedett rám. Leventére gondoltam. Öt éves. Semmiről nem tehet. És talán most kevesebb jut neki vacsorára, mert az anyja egyszer rossz embert lökött félre a pékségben.
Vagy talán nem így lesz. Talán talál másik állást. Talán megtanul más hangnemben beszélni. Talán a következő főkönyvelőt nem szólítja lekicsinylően.
Vagy mégsem.
Egy óra múlva Katalin lépett be. Nem bírta tovább távol maradni.
– Erzsi, hogy vagy?
– Megvagyok.
– Tényleg?
Nem feleltem. Leült velem szemben. Némán ültünk percekig. Kint lassan esteledett.
– Kati… mondd meg őszintén. Jól döntöttem?
Sokáig gondolkodott.
– Nem tudom. Komolyan nem tudom.
Három hét telt el.
Vivien panaszt tett a munkaügyi felügyeletnél. A beadvány szerint jogellenesen jártam el, és visszaéltem a beosztásommal. Jöttek az ellenőrök. Átnézték a papírokat, a késési naplót, a figyelmeztetést, a kárfelvételi jegyzőkönyvet. Mindent szabályosan találtak.
A hír azonban végigsöpört az üzemen. A vélemények kettészakadtak.
Az irodai dolgozók többsége – főleg a könyvelésen és a személyzetin – azt mondja: helyesen cselekedtem. Meddig lehetett volna még tűrni? Pimasz volt, hibázott, a hátam mögött sértegetett. Következménye lett.
A műhelyben, a fiatalabb lányok között más a hangulat. Szerintük túl kemény voltam. Gyereke van – el lehetett volna engedni közös megegyezéssel, tiszta papírokkal. Így viszont a „cikkely” bélyeg marad. Tudtam, hogy ebben a városban ezzel nehéz lesz újra elhelyezkednie. Szerintük nem igazság volt, hanem elégtétel a pékségi jelenetért.
László hallgat. De érzem rajta, hogy ő is enyhébb megoldást választott volna.
Én pedig esténként a konyhában ülök. A tea kihűl a csészében. Odakint besötétedik. És Leventére gondolok, aki valahol a házak között futkározik, és nem tudja, hogy az anyja elveszítette az állását.
Talán a tizenkilenc késés miatt. Talán a háromszáznegyvenezer forintos hiba miatt. Talán a „vénasszony irigy” és a „mit tehet ellenem?” mondatok miatt.
De az is igaz: elengedhettem volna közös megegyezéssel. Nem tettem. Tudatosan választottam a törvény szerinti elbocsátást.
Azért, mert ezt érdemelte? Vagy mert nem felejtettem el a könyökét az oldalamnál és a lekezelő „néni” szót?
Három hete nem találok választ.
Ezért kérdezem magamtól újra és újra: túl messzire mentem, amikor egy egyedülálló anyát ilyen bejegyzéssel küldtem el, tudva, hogy ebben a városban ez majdnem fekete lista? Vagy helyesen tettem, és a tiszteletlenségnek, a hibáknak és a felelőtlenségnek következménye kell, hogy legyen?
Önök mit tettek volna a helyemben? A törvény szigorát választják – vagy a gyerekre való tekintettel inkább elnézőbbek lettek volna?