„Elnézést, süket tetszik lenni? Azt mondtam, engedjen már előre!” a tolakodó lány könyökkel belém vágott, a kiflik és csigák a földre hulltak

Megdöbbentő, hogy a mindennapok ennyire igazságtalanok.
Történetek

Vivien úgy rezzent el az ajtótól, mintha megégette volna.

– Na mi van, Erzsébet néni? Kirúgnak? – kérdezte féloldalas mosollyal.

A hangjában biztos fölény csengett. Tudta, vagy inkább hitte, hogy nem eshet baja. Hiszen ott a gyerek. És László férfi. A férfiak pedig – szerinte – mindig megsajnálják az egyedülálló anyákat.

– Nem – feleltem tárgyilagosan. – Írásbeli figyelmeztetés. A személyi anyagába kerül.

Halkan felhorkant, mintha csak egy rossz viccet hallott volna, aztán végigsétált a folyosón. Már menet közben a telefonját görgette, ujjai gyorsan cikáztak a kijelzőn.

Ott maradtam, és néztem, ahogy eltűnik a kanyarban.

Este Katalin hívott.

– Erzsébet… a dohányzóban azt mondta: „Az öreglány feljelentett. Hadd írjon papírokat. A főnök úgyis mögöttem áll. Úgysem tud velem mit kezdeni.”

Úgysem tudok vele mit kezdeni. Huszonnyolc év szolgálat után. Tényleg – hova mennék?

Májusban telt be a pohár.

Tizenkettedikén helyszíni ellenőrzést kaptunk a NAV-tól. Két revizor érkezett – egy férfi és egy nő. Szokásos, előre tervezett vizsgálat, semmi rendkívüli. Az irataim mindig rendben vannak. Egy ilyen ellenőrzésre legalább egy hónappal korábban elkezdek készülni: lefűzött dossziék, egyeztetett jegyzőkönyvek, minden dokumentum a helyén. Tizenegy év alatt egyetlen kifogás sem érkezett. Egy sem.

A tárgyalóban telepedtek le. Bevittem három doboznyi anyagot, évek szerint rendszerezve. Nyugodt tempóban haladtunk, minden a megszokott mederben zajlott.

Tizenegy körül kivágódott az ajtó, és Vivien lépett be. Kopogás nélkül. Kezében gőzölgő kávésbögre.

– Erzsébet néni, a „StroyLes” keres a márciusi szállítólevél miatt.

A revizornő felpillantott. A kollégája rám nézett, majd Vivienre.

– Vivien – mondtam halkan –, ellenőrzés zajlik. Kérem, várjon az irodában. Mindjárt megyek.

– Ugyan már, Erzsébet néni, egy perc az egész! Csak mondja meg a sorszámot, lediktálom, és kész.

Erzsébet néni. A kitűzőmön ez állt: „Főkönyvelő – E. P.” Ő pedig így szólít a hatóság emberei előtt.

A revizorok összenéztek. Láttam a nő arcán az apró rezdülést. Nem harag volt. Inkább meghökkenés. Talán sajnálat.

– Vivien, kérem, hagyja el a helyiséget. Tizenöt perc múlva megyek.

– Miért ilyen feszült? Még segítek is magának. Két dobozzal egyedül úgysem boldogul.

Felálltam. A székem hangosan hátracsúszott. A revizornő ismét a papírokra szegezte a tekintetét, társa úgy tett, mintha olvasna.

– Vivien. Most azonnal menjen ki.

Rám nézett, majd elnevette magát. Rövid, lekezelő kacaj volt.

– Jól van, jól van. Ne idegeskedjen, nem tesz jót az egészségének.

Kisétált. A bögrét vitte, az ajtót nyitva hagyta.

Visszaültem. A kezem remegett, ezért az ölembe tettem az asztal alatt. A hangom viszont egyenletes maradt – ezt megtanulja az ember ennyi év alatt. Huszonnyolc év fegyelem.

Négyre végeztünk. Nulla megállapítás. A revizornő búcsúzáskor kezet fogott velem.

– Példás rendet tart, Erzsébet – mondta, nyomatékkal ejtve a nevemet.

Kiléptem a folyosóra, az ablakhoz mentem. Lent a raktárudvaron deszkákat pakoltak a rakodók, targoncák zümmögtek. Minden ment a maga útján.

Bennem viszont valami halkan átbillent. Mint amikor egy zár kattan. Két hónap türelem, mentegetőzés, „hiszen ott a fia” – egyszerűen lezárult.

Visszatértem az irodámba. Megnyitottam a jelenléti ívet, és számolni kezdtem.

Március elsejétől május tizenkettedikéig negyvenhat munkanap. Késések: tizenkilenc. Egy írásbeli figyelmeztetés a hibás utalás miatt. Egy kárjegyzőkönyv – háromszáznegyvenezer forint. Írásbeli magyarázat? Egy sem. Négyszer kértem, négyszer hangzott el: „Jaj, elfelejtettem, holnap megírom.”

Kihúztam a fiókból a Munka Törvénykönyvét. Fellapoztam a megfelelő résznél. Nyolcvanegyedik paragrafus, ötödik pont: ismételt kötelezettségszegés fennálló fegyelmi büntetés mellett.

A figyelmeztetés dokumentálva. A jelenléti napló vezetve. A kár rögzítve. Minden irat szabályszerű.

Megírtam a feljegyzést. Lassan, minden szót kétszer ellenőrizve. Kinyomtattam, aláírtam, és bevittem Lászlónak.

Hosszasan olvasta. A végén levette a szemüvegét.

– Erzsébet… ez paragrafus szerinti elbocsátás. Tudod, mit jelent?

– Tudom.

– Egy gyereke van. Ilyen bejegyzéssel nehezen kap majd munkát.

– Tudom.

– Biztos vagy benne?

Tíz, talán tizenöt másodpercig hallgattam. Felvillant a pékség, a fehér kabát, a fahéj illata. „Néni, süket maga?” „Az öreg irigy.” „Úgysem tud velem mit csinálni.” És az a „Erzsébet néni” a NAV előtt.

– Biztos.

Aláírta.

Május tizenhatodikán, pénteken behívtam Vivient. Katalin aznap szabadságot vett ki – előre szólt. Tudtam, miért. Nem akart jelen lenni.

Vivien belépett. A körmei most türkizkékek voltak. Almát rágcsált.

– Hívatott, Erzsébet?

Először szólított a nevemen, rendesen. Talán megérezte.

Az asztalra tettem az elbocsátásról szóló határozatot és a munkakönyvét.

Megdermedt. Az alma a kezében maradt, félúton a szája felé.

– Ez… micsoda?

– Azonnali hatályú felmondás a Munka Törvénykönyve 81. § (5) bekezdése alapján – ismételt kötelezettségszegés miatt – mondtam nyugodtan, és a tekintetét figyeltem, ahogy lassan felfogja a leírt szavakat.

Sorsfordulók