Vivien úgy rezzent el az ajtótól, mintha megégette volna.
– Na mi van, Erzsébet néni? Kirúgnak? – kérdezte féloldalas mosollyal.
A hangjában biztos fölény csengett. Tudta, vagy inkább hitte, hogy nem eshet baja. Hiszen ott a gyerek. És László férfi. A férfiak pedig – szerinte – mindig megsajnálják az egyedülálló anyákat.
– Nem – feleltem tárgyilagosan. – Írásbeli figyelmeztetés. A személyi anyagába kerül.
Halkan felhorkant, mintha csak egy rossz viccet hallott volna, aztán végigsétált a folyosón. Már menet közben a telefonját görgette, ujjai gyorsan cikáztak a kijelzőn.
Ott maradtam, és néztem, ahogy eltűnik a kanyarban.
Este Katalin hívott.
– Erzsébet… a dohányzóban azt mondta: „Az öreglány feljelentett. Hadd írjon papírokat. A főnök úgyis mögöttem áll. Úgysem tud velem mit kezdeni.”
Úgysem tudok vele mit kezdeni. Huszonnyolc év szolgálat után. Tényleg – hova mennék?
Májusban telt be a pohár.
Tizenkettedikén helyszíni ellenőrzést kaptunk a NAV-tól. Két revizor érkezett – egy férfi és egy nő. Szokásos, előre tervezett vizsgálat, semmi rendkívüli. Az irataim mindig rendben vannak. Egy ilyen ellenőrzésre legalább egy hónappal korábban elkezdek készülni: lefűzött dossziék, egyeztetett jegyzőkönyvek, minden dokumentum a helyén. Tizenegy év alatt egyetlen kifogás sem érkezett. Egy sem.
A tárgyalóban telepedtek le. Bevittem három doboznyi anyagot, évek szerint rendszerezve. Nyugodt tempóban haladtunk, minden a megszokott mederben zajlott.
Tizenegy körül kivágódott az ajtó, és Vivien lépett be. Kopogás nélkül. Kezében gőzölgő kávésbögre.
– Erzsébet néni, a „StroyLes” keres a márciusi szállítólevél miatt.
A revizornő felpillantott. A kollégája rám nézett, majd Vivienre.
– Vivien – mondtam halkan –, ellenőrzés zajlik. Kérem, várjon az irodában. Mindjárt megyek.
– Ugyan már, Erzsébet néni, egy perc az egész! Csak mondja meg a sorszámot, lediktálom, és kész.
Erzsébet néni. A kitűzőmön ez állt: „Főkönyvelő – E. P.” Ő pedig így szólít a hatóság emberei előtt.
A revizorok összenéztek. Láttam a nő arcán az apró rezdülést. Nem harag volt. Inkább meghökkenés. Talán sajnálat.
– Vivien, kérem, hagyja el a helyiséget. Tizenöt perc múlva megyek.
– Miért ilyen feszült? Még segítek is magának. Két dobozzal egyedül úgysem boldogul.
Felálltam. A székem hangosan hátracsúszott. A revizornő ismét a papírokra szegezte a tekintetét, társa úgy tett, mintha olvasna.
– Vivien. Most azonnal menjen ki.
Rám nézett, majd elnevette magát. Rövid, lekezelő kacaj volt.
– Jól van, jól van. Ne idegeskedjen, nem tesz jót az egészségének.
Kisétált. A bögrét vitte, az ajtót nyitva hagyta.
Visszaültem. A kezem remegett, ezért az ölembe tettem az asztal alatt. A hangom viszont egyenletes maradt – ezt megtanulja az ember ennyi év alatt. Huszonnyolc év fegyelem.
Négyre végeztünk. Nulla megállapítás. A revizornő búcsúzáskor kezet fogott velem.
– Példás rendet tart, Erzsébet – mondta, nyomatékkal ejtve a nevemet.
Kiléptem a folyosóra, az ablakhoz mentem. Lent a raktárudvaron deszkákat pakoltak a rakodók, targoncák zümmögtek. Minden ment a maga útján.
Bennem viszont valami halkan átbillent. Mint amikor egy zár kattan. Két hónap türelem, mentegetőzés, „hiszen ott a fia” – egyszerűen lezárult.
Visszatértem az irodámba. Megnyitottam a jelenléti ívet, és számolni kezdtem.
Március elsejétől május tizenkettedikéig negyvenhat munkanap. Késések: tizenkilenc. Egy írásbeli figyelmeztetés a hibás utalás miatt. Egy kárjegyzőkönyv – háromszáznegyvenezer forint. Írásbeli magyarázat? Egy sem. Négyszer kértem, négyszer hangzott el: „Jaj, elfelejtettem, holnap megírom.”
Kihúztam a fiókból a Munka Törvénykönyvét. Fellapoztam a megfelelő résznél. Nyolcvanegyedik paragrafus, ötödik pont: ismételt kötelezettségszegés fennálló fegyelmi büntetés mellett.
A figyelmeztetés dokumentálva. A jelenléti napló vezetve. A kár rögzítve. Minden irat szabályszerű.
Megírtam a feljegyzést. Lassan, minden szót kétszer ellenőrizve. Kinyomtattam, aláírtam, és bevittem Lászlónak.
Hosszasan olvasta. A végén levette a szemüvegét.
– Erzsébet… ez paragrafus szerinti elbocsátás. Tudod, mit jelent?
– Tudom.
– Egy gyereke van. Ilyen bejegyzéssel nehezen kap majd munkát.
– Tudom.
– Biztos vagy benne?
Tíz, talán tizenöt másodpercig hallgattam. Felvillant a pékség, a fehér kabát, a fahéj illata. „Néni, süket maga?” „Az öreg irigy.” „Úgysem tud velem mit csinálni.” És az a „Erzsébet néni” a NAV előtt.
– Biztos.
Aláírta.
Május tizenhatodikán, pénteken behívtam Vivient. Katalin aznap szabadságot vett ki – előre szólt. Tudtam, miért. Nem akart jelen lenni.
Vivien belépett. A körmei most türkizkékek voltak. Almát rágcsált.
– Hívatott, Erzsébet?
Először szólított a nevemen, rendesen. Talán megérezte.
Az asztalra tettem az elbocsátásról szóló határozatot és a munkakönyvét.
Megdermedt. Az alma a kezében maradt, félúton a szája felé.
– Ez… micsoda?
– Azonnali hatályú felmondás a Munka Törvénykönyve 81. § (5) bekezdése alapján – ismételt kötelezettségszegés miatt – mondtam nyugodtan, és a tekintetét figyeltem, ahogy lassan felfogja a leírt szavakat.