Katalin vette észre először.
– Erzsébet, miért maradsz bent mostanában ilyen sokáig? Hát nem vár a kert?
– Az új kolléganő munkáját ellenőrzöm – feleltem.
– És ő tud róla?
– Nem.
– Miért nem mondod meg neki?
Nem válaszoltam. Mit is felelhettem volna? Hogy van egy négyéves kisfia. Hogy három hónapig nem talált állást. Hogy én vagyok a „Erzsi néni”, akinek türelmesnek kell lennie, aki segít, aki eltakarít mások után is. Így győzködtem magam.
A második hét péntekén azonban történt valami.
László benézett a könyvelésre. Megállt az ajtóban, végigmért bennünket, majd Vivienhez fordult egy félmosollyal.
– Na, Vivien, kezd belejönni a munkába?
– Igen, László, minden rendben! Erzsébet fantasztikus mentor! – csicseregte.
Aztán felém fordult:
– Erzsi néni, hétfőn elmehetnék kicsit korábban? Leventét orvoshoz kell vinnem.
Erzsi néni. Az igazgató előtt.
Éreztem, hogy elönt a forróság. Nem is a sértettség volt az első – inkább valami más. A felismerés, hogy ő tényleg nem érti, mit tesz. Számára természetes volt ez a hangnem. Így beszél az ember a takarítóval. A ruhatárossal. Nem egy főkönyvelővel, aki huszonnyolc éve dolgozik a szakmában.
László rám pillantott. Láttam a tekintetén, hogy észrevette. Mégsem szólt.
– Vivien – mondtam higgadtan. – A nevem Erzsébet.
Pislogott egyet, majd felnevetett.
– Jaj, Erzsébet, hát persze! Csak kedveskedni akartam. Olyan családias, nem? Ne haragudjon már.
Katalin a monitor felé fordult. László köhintett, aztán kiment.
És én megint hallgattam.
Hétfőn ebédidőben Katalin odalépett hozzám, amikor Vivien kiment cigarettázni.
– Erzsébet, odakint azt meséli a gyári lányoknak, hogy piszkálod. Azt mondja, az „öreglány” kötözködik, mert irigy rá. Szóról szóra így.
Öreglány. Irigy.
Ötvennégy éves vagyok. Olvasáshoz szemüveget hordok, munkába sportcipőben járok, mert harmincéves korom óta visszeres a lábam. Nincs időm műkörömre – munka után megyek a kertbe, télen meg kötök. Mire lennék irigy? A lakkozott körmeire? Arra, hogy óránként húsz percet a telefonját görgeti?
Mégis lenyeltem a választ. Mert ott volt a kisfiú. Négyéves. Levente.
Áprilisban robbant a helyzet.
Minden hónapban elvégzem az egyeztetést a beszállítókkal. Unalmas, de ezen áll vagy bukik az üzem működése. Egyetlen hibás utalás, és ötven ember ül tétlenül alapanyag nélkül. Ezt háromszor is elmagyaráztam Viviennek. Lerajzoltam papírra. Megmutattam a gépen. Visszakérdeztem.
Mindig bólogatott: „Értem, Erzsébet, nyugi.”
Április huszonharmadikán betegállományba mentem. A derekam minden tavasszal felmondja a szolgálatot. Három napig feküdtem. Hétfőn tértem vissza.
Az asztalomon egy halom átutalási megbízás várt. Elkezdtem átnézni. A harmadiknál megállt a kezem. A „StroyLes” beszállító – háromszáznegyvenezer forint. A számlaszámra néztem, és megdermedtem.
Nem a „StroyLes” adatai voltak ott, hanem a „StroyLux” nevű cégéi. Hasonló név, teljesen más adószám és bankszámla. A pénz rossz helyre ment.
Háromszáznegyvenezer forint. Öthavi fizetésem.
Azonnal hívtam a bankot. Aztán a „StroyLuxot”. Megint a bankot. Írtam hivatalos levelet. Beszéltem az ügyvéddel. Négy órán át ültem bent, este kilencig. A hátam lángolt, de nem tudtam felállni. Minden perc számított. Ha a másik cég nem korrekt, a pénz elúszik.
Szerencsénk volt. Egy hét múlva visszautalták, hivatalos egyeztető jegyzőkönyvvel.
De addig az egy hétig alig aludtam. Folyton számoltam fejben: vajon visszajön-e az összeg.
Amikor a pénz megérkezett, behívtam Vivient.
– Ez az utalás a maga munkája? – tettem elé a papírt.
Rápillantott, vállat vont.
– Igen. Miért?
– Összekeverte a kedvezményezettet. Háromszáznegyvenezer forint ment rossz céghez.
– Hát előfordul. Végül is visszajött, nem?
– Egy hét múlva. Addig a műhely négy napig alapanyag nélkül állt. Harmincnyolc ember kapott fizetést úgy, hogy nem tudott dolgozni. Elvesztettünk egy megrendelést a „Bútorvárostól”, mert kicsúsztunk a határidőből. Az további négyszázhúszezer forint kiesés.
Az arca rezzenéstelen maradt. Mintha nem is a saját hibájáról beszélnénk.
– Nem szándékosan csináltam. Hasonló a két név.
– Pénteken négyszer hívtam. Nem vette fel.
– Ja, Leventének szülinapja volt. Le volt némítva a telefonom.
Levente betöltötte az ötöt. Én pedig este kilencig ültem a gyulladt derekammal, hogy visszaszerezzem a pénzt, miközben ő gyertyát fújt.
Jegyzőkönyvet készítettem. Írtam egy részletes jelentést. Bevittem Lászlóhoz. Végigolvasta, levette a szemüvegét.
– Erzsébet… emberileg nézve. Egyedül neveli a gyereket. Hibázott.
– Nem először – feleltem. – Vezetem a naplót. Az első két hétben tizennégy hiba. Negyvenkét munkanap alatt tizenkilenc késés. És most ez.
– Mit szeretne? Küldjem el? Van egy fia.
Nem mondtam semmit. Kimentem.
A folyosón Vivien állt. Túl közel az ajtóhoz. A mozdulatából rögtön tudtam, hogy végighallgatta a beszélgetést.