– Elnézést, süket tetszik lenni? Azt mondtam, engedjen már előre!
A könyöke hirtelen a bordáim közé fúródott. Nem erősen, inkább élesen. Megtántorodtam, és reflexből a péksüteményes polcba kapaszkodtam. A kiflik és csigák a földre hullottak. Az eladó felszisszent a pult mögött.
A Zaranyi utcai „Kalász” pékségben történt. Apró üzlet, a bejárattól a kasszáig talán három méter. A sorban rajtam kívül még ketten álltak előttem. Reggel fél kilenc volt, kedd. Tizenöt éve szinte minden munkanap itt veszem a kenyeret indulás előtt.
A lány magas volt, fehér pufi kabátban, rikító rózsaszín, hosszú műkörmökkel. Az egyik kezében telefon, a másikban pénztárca. Oldalról befurakodott elém, egyenesen a pénztárhoz.
– Egy bagettet és két croissant-t kérek! Gyorsan, állásinterjúra sietek!
– Asszonyom, sor van – jegyezte meg a pénztárosnő.
– Miféle sor? Rohannom kell! – felém fordult, végigmért tetőtől talpig. A bolyhos kabátomat, a lapos talpú cipőmet, a sarkain kikopott műbőr táskámat.
– Néni, legyen szíves várni egy percet, nekem rendes munkám lesz, nem úgy, mint… – nem fejezte be, de nem is kellett.
A mögöttem állók hallgattak. A pénztáros leütötte a rendelést. A lány odadobott egy bankjegyet a tálcára, felkapta a zacskót, és kiviharzott. Az ajtó úgy csapódott be mögötte, hogy a kis csengő élesen megcsendült.
Lehajoltam a földre esett péksüteményekért. Az egyik teljesen összelapult, a fahéj rátapadt a tenyeremre. Az eladó bocsánatkérően nézett rám.
– Adok helyette másikat.
– Nem szükséges, köszönöm.
Kifizettem a kenyeret, kiléptem az utcára, és egy pillanatra megálltam. Az ujjaim fahéjillatúak voltak. Nyirkos, márciusi reggel volt. A gyár felől friss fenyőfa szaga úszott a levegőben – éppen rakodták le az árut.
Huszonnyolc éve dolgozom ugyanott: a miskolci „Nyírfa” Bútorgyárban. Százhúsz alkalmazott. Tizenegy éve én vagyok a főkönyvelő, előtte tizenhét éven át könyvelőként kezdtem. Lépésről lépésre jutottam előre. A fizetésem hatvannyolcezer forint. Nem vagyon, de a saját irodám az enyém, a székem az enyém, és minden szám a beszámolókban az én felelősségem.
Nyolc negyvenötkor értem be. Átöltöztem, bekapcsoltam a számítógépet, megnyitottam a levelezést. Az első üzenet László igazgatótól érkezett: „Erzsébet, ma kezd az új asszisztens a könyvelésen. Kérlek, vezesd be a munkába. Vivien Gorskovának hívják.”
Feltettem vizet forralni.
Kilenc óra hét perckor kopogtak. Katalin, a másik könyvelőm lépett be, mögötte pedig a lány. Magas. Fehér kabát. Élénk rózsaszín körmök.
A kezeit néztem. A kabátját.
Ő volt az.
Nem ismert fel. Rám sem nézett igazán. Elhaladt az asztalom mellett, lehuppant a székre, a táskáját az ablakpárkányra dobta.
– Jó napot! Vivien vagyok. A főkönyvelőhöz jöttem.
– Én vagyok az – feleltem nyugodtan.
– Tényleg? – szélesen elmosolyodott. – Azt hittem, titkárnő. Nincs névtábla, találgattam, ki kicsoda. Örülök, Erzsike… izé, Erzsébet, ugye?
Erzsike. Az első percben letegezett és lekicsinyített.
Katalin az ajtóban állt, és rám nézett. Éreztem, hogy várja a reakciómat. Mondhattam volna: „Én vagyok az a néni a pékségből, akit fél órája fellökött.” Felállhattam volna, és bemehettem volna Lászlóhoz, hogy vele nem kívánok együtt dolgozni.
De hallgattam.
A képernyőn megnyitottam az önéletrajzát. Családi állapot: egyedülálló. Négyéves fia, Levente. Egyedül neveli. Előző munkahely: három hónapja létszámleépítés miatt elbocsátva.
Három hónap állás nélkül. Kisgyerekkel.
Arra gondoltam, talán csak ideges volt reggel. Talán a feszültség beszélt belőle. Előfordul az ilyesmi.
– Foglaljon helyet, Vivien. Megmutatom a programot.
Adtam neki egy esélyt.
Két hét elteltével rájöttem, hogy kár volt.
Tizennégy munkanap alatt kilencszer késett. Nem pár percet: húszat, harmincat, egyszer negyvenet is. Hol a gyerek, hol az óvoda, hol a dugó volt az ok. Mindig más magyarázat. Mindent feljegyeztem.
A munkatempója… Nos. Leült, elindította a könyvelőprogramot, majd mellette a telefonját kezdte görgetni. Az üveges szekrény tükrében láttam a képernyő visszaverődését: képek, videók villantak egymás után. Egy óra múlva kezdett adatot rögzíteni. A körmei – azon a héten már élénkzöldek – kopogtak a billentyűzeten, mint apró dobverők. Minden második szám hibás volt. Ötös az nyolcas helyett. Nulla kilences helyén. Esténként mindent átnéztem utána.
Az első héten hét tévedés. A másodikon újabb hét. Összesen tizennégy.
Tizennégy alkalommal maradtam bent munkaidő után, hat óra után, hogy kijavítsam, amit nappal elrontott. Esténként nagyjából negyven perc ment rá. Később kiszámoltam: két hét alatt kilenc óra húsz perc a saját időmből – fizetség nélkül – arra, hogy helyrehozzam az ő hibáit. És ez még csak a kezdet volt.