— …és mosolyogjak az ügyfélre foghíjasan?
Gábor tenyere nagyot csattant az asztalon. A félig kiürült teás pohárban megrezzent a kanál, élesen csilingelve.
— Fogak, fogak! — csattant fel. — Eszter, elment az eszed, hogy egy szintre hozod a fogaidat anyám biztonságával? Az autó nem úri hóbort, hanem közlekedési eszköz! Ha anyám nem jut el időben a kórházba, és kap egy infarktust, azzal hogyan számolsz el magadnak? Majd az új implantátumaiddal jársz ki a temetőbe? Térj már észhez! Úgy alkudozol, mint valami piaci kufár. Itt egy ember életéről beszélünk!
— Ne üvölts — vágott vissza Eszter metszően. — A „kufárkodást” intézd a saját pénzeddel, nem a számlámmal. És hagyd a temetős drámát. Édesanyád gond nélkül be tud menni a megyeszékhelyre vonattal, onnan pedig taxival. Másfél ezer forint az egész. A taxit is kifizetem, ha ezen múlik. Másfél ezer forint Mária egészségére? Természetes. De nyolcvanezret nem adok. Nem áldozom fel az egész éves félretett pénzemet a műtétem helyett.
Mária hangosabban szipogott, zsebkendőt szorított a szája elé. A szeme azonban száraz maradt, éles és figyelő. Gyors pillantást vetett a fiára, mintha néma jelzést küldene: „Most nyomd tovább.”
— Nem gondoltam volna, Eszter — sóhajtotta remegő hangon. — Azt hittem, érző szívű, családcentrikus ember vagy. De kőből van a lelked. Igaz a mondás: más ember lelke sötét verem. Gáborkám, fiam, hagyd csak. Ne alázkodj meg. Ha Eszternek a pénz többet ér, mint az emberek, legyen úgy. Majd megoldom egyedül. Kérek kölcsön a szomszédtól kamatra. Vagy beadom a zálogba az arany fülbevalómat, amit a néhai férjem adott az ezüstlakodalmunkra. Az az utolsó emlékem tőle… de hát mit számít? Úgy látszik, a gyerekek nem segítenek, maradnak a tárgyak.
Eszter gyomra összerándult. Nem a szavaktól — az efféle érzelmi zsarolás ellen tíz év alatt vastag bőrt növesztett. Hanem attól, milyen készségesen kapcsolódott be Gábor a jelenetbe. Azonnal az anyjához lépett, átkarolta a vállát, és együttérző arccal a szemébe nézett.
— Mama, ne beszélj butaságokat! Miféle fülbevaló? Szó sem lehet róla! — Aztán Eszter felé fordult, és a hangja hirtelen parancsolóvá vált, ugyanazzal a tónussal, ahogy a raktárban az alkalmazottaihoz szólt. — Te most kórházba kergeted őt, érted? Szívbeteg! Látod, milyen állapotban van? Neked a nyolcvanezer csak egy összeg, neki viszont olyan teher, ami agyonnyomja. Azt akarod, hogy a halálában is benne legyél? Ezt akarod?
— Elég volt! — Eszter hirtelen felpattant, és felborította a bögréjét. A tea szétfolyt az asztalterítőn, lassan beszivárgott a papírszalvétákba. — Hagyjuk ezt a színjátékot. Pontosan tudjátok, hogy igazam van. Csak ahhoz szoktatok hozzá, hogy én végül beadom a derekam és fizetek. Most nem. Mária, sértett mártírt játszhat, ameddig csak akar. Gábor, kiabálhatsz temetővel és örökséggel. Egy fillért sem kaptok. Javítsátok meg az autót saját erőből. Vegyetek fel hitelt, kérjetek részletfizetést, adjatok el valamit a garázsból. Ott porosodik a majdnem új téligumi-szetted és az a szerszámosláda, amit a lakásavatóra kaptál. Megoldás mindig van. A vita lezárva.
Kiment a konyhából, lerántotta a fogasról a dzsekijét. A keze remegett, de nem gyengeségből, hanem a felgyülemlett düh miatt. Belebújt a sportcipőjébe, a sarkát erőből nyomta bele, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót.
A lépcsőházban macskaszag és fertőtlenítő keveredett. A harmadik és negyedik emelet között a villanykörte szokás szerint csak pislákolt. Eszter a hűvös falnak támaszkodott, lehunyta a szemét. A szíve a torkában dobogott. Nem is a sértettség marta, inkább valami undor: mintha egy ragacsos, édeskés képmutatásból álló masszából kellett volna kimásznia, amit most sürgősen le akart mosni magáról.
Pontosan tudta, mi történik majd odafent. Amint elmegy, összenéznek. Gábor legyint: „Lenyugszik, aztán fizet. Hová menne? Majd ráteszek még egy lapáttal. Te addig sóhajtozz a szomszédok előtt, meséld, milyen szívtelen a menyed.” Kipróbált forgatókönyv volt. Eszter kívülről fújta. Általában a harmadik-negyedik napon feladta. Nem azért, mert hitt nekik, hanem mert belefáradt a nyomásba: a vacsoránál eleresztett látványos sóhajokba, az ágyban tanúsított jeges hallgatásba, a szekrényajtók indokolatlan csapkodásába, és abba, hogy Mária a tévét maximális hangerőre tekerte, amikor magányos öregekről szólt a műsor.
Most azonban valami eltört benne. Talán nevetséges, de a savanyú mandarin volt az utolsó csepp a pohárban — az a gyümölcs, amit akkor evett, miközben Gábor fennhangon „jövőbe fektetésről” prédikált. Abban a pillanatban kristálytisztán látta: közös jövő nincs. Csak egy végtelen jelen, ahol ő a családi bankautomata, a szakácsnő és az érzelmi céltábla.
Lesétált az udvarra, leült a játszótér melletti padra. Két nyugdíjas épp a szemétszállítási díj emelését tárgyalta hevesen. Eszter elővette a telefonját, és szinte magától tárcsázta Réka számát.
— Szia… átmehetek most?
— Eszter, mi történt? Olyan, mintha fából lenne a hangod. Már megint Gábor variál, vagy az anyja kavart be?
— Mindkettő. Kéz a kézben. Összetörték a kocsit, és rajtam akarják bevasalni a javítást. Mária vezetett, szegény ártatlan nyugdíjas. Én meg szerintük ráérek fogorvoshoz járni valamikor a következő életben.
— Ez komoly? Gyere át azonnal. Van még tegnapi borscs, meg fahéjas csiga. Főzök kávét. És mindent részletesen elmesélsz. De figyelj: ne engedj! Teljesen igazad van.
Negyven perc múlva Eszter már Réka apró panelkonyhájában ült, egy hatalmas bögréből kortyolta az instant kávét, amelyen az állt: „Anyu büszkesége.” Nézte, ahogy a barátnője kenyeret szeletel a leves mellé. Réka Eszter szöges ellentéte volt: harsány, energikus, kétszer elvált, két gyerekkel két különböző házasságból, mégis rendíthetetlenül életvidám. Bármilyen tragédiából képes volt bohózatot csinálni, és Eszternek most erre volt szüksége.
— Na, és mit ad elő a te hősszerelmes férjed? — kérdezte Réka. — Tényleg addig feszíti a húrt, amíg fizetsz?
— Szerinte érzéketlen vagyok, aki sajnálja a pénzt az anyja egészségére. Azt is a fejemhez vágta, hogy miattam akár meg is halhat, ha nem jut be időben a kórházba.
— Csodás. És az arany fülbevaló már előkerült a történetben, vagy az még a második felvonás?
— Már az elején bedobták.
Réka felnevetett.
— Tankönyvi jelenet! Az első anyósomnak volt egy „gyémántos” brossa, amit minden alkalommal el akart adni, amikor a fia pénzt kunyerált új telefonra. A bross túlélte a rendszerváltást, gazdasági válságot, mindent — és még mindig ott lapul a dobozában. Eszter, jól tetted, hogy kijöttél. Egy fillért se adj. Gábor felnőtt férfi, találjon ki valamit. Ha annyira nélkülözhetetlen az autó az édesanyjának, vállaljon pluszműszakot, üljön be esténként taxizni, vagy menjen el pakolni a piacra. Te pedig…