— Hová lett a pénz? Kérdezem, hová? — Gábor megjelent a konyha ajtajában, vállát a félfának vetette, karját összefonta a mellkasán. A beállása szinte színpadias volt, de a tekintete ide-oda kapkodott, elárulta a feszültségét.
Eszter az asztalnál ült, mandarint hámozott. A narancsszín héj spirálokban gyűlt össze a „Kertbarát Híradó” újság fölött. A zománcos bögrében kihűlőben állt a tea. Szombat délelőtt volt, épp delet ütött az óra, a napfény kegyetlenül bevilágított a piszkos ablakon, és minden porszemet láthatóvá tett a párkány felett.
— A kis dobozban — felelte nyugodt hangon, anélkül hogy ránézett volna. Egy gerezdet a szájába tett. Savanyú volt, összerándult tőle az arca.
— Komolyan beszélek! Anya tegnap a szupermarket parkolójában nekiment egy oszlopnak. A fényszóró ripityára tört, a sárvédő behorpadt, a lökhárító megrepedt. Ha nem javíttatjuk meg, kuka az egész. Legalább nyolcvanezer forint lesz, érted? Nincs nekünk fölös nyolcvanezresünk a levegőből!
Eszter felemelte a tekintetét. Gábor mezítláb állt, kitérdelt mackónadrágban, egy régi fuvarozó cég logójával ellátott pólóban. A haja kócos volt, az állán őszbe forduló borosta. Harmincnyolc éves férfi, mégis úgy festett, mint aki egy hetet átmulatott. Pedig nem ivott. Egyszerűen ilyen volt: gyűrött, elégedetlen, és mindig arra várt, hogy valaki más oldja meg a gondjait.
— Gábor — törölte meg az ujjait egy papírszalvétával, majd az asztalra dobta. — A te anyád. Az ő autója. Az ő balesete. Miért az én pénzemből kellene fizetni a javítást? Abból, amit öt évig gyűjtöttem, úgy, hogy mindenről lemondtam? Mikor voltál utoljára saját költségen nyaralni? És én? Három éve nem láttam a tengert. Mindent a házra, a családra költöttem, arra a bizonyos „közös kasszára”, ami, mint kiderült, sosem volt igazán közös.
— Eszter, de hát az anyámról van szó. Nyugdíjas, minden forintja gyógyszerre megy el. Mit akarsz, adósságba verje magát? Vagy taxival járjon orvoshoz? Magas a vérnyomása, fáj a dereka, alig bír gyalogolni. Nem vagy kegyetlen.
— Ne próbálj érzelmileg zsarolni. Egyetlen kérdést tettem fel: miért váltak az én megtakarításaim — amelyekhez megegyeztünk, hogy nem nyúlunk — hirtelen a te anyád vészhelyzeti alapjává? Van egy fia. Annak van fizetése. Hol van az a fizetés, Gábor? Múlt héten elment egy „kihagyhatatlan” kriptotanfolyamra, most meg az én pénztárcámban turkálunk?
Gábor beljebb lépett, leült vele szemben. A gyümölcsöstálból felvett egy mandarint, idegesen görgette a tenyerében, héját még meg sem bontva. Az illóolaj illata a levegőbe fröccsent.
— Ne kezdd már megint. A fizetésem befektetés a jövőnkbe, ezt százszor elmagyaráztam. Fél év múlva tízszeresen jön vissza, még hálás leszel. De most sürgős a helyzet. Az autó létfontosságú anyának. Nekünk is jól jönne — leugrani a telekre, hazahozni a krumplit. Te mondtad, hogy többet mennél ki a természetbe.
— Az elmúlt két évben vonattal jártam ki a telekre, és a hátamon hoztam haza a zsákot, miközben te az én kocsimat használtad „fontos tárgyalásokra”. Egyébként tisztázzuk: a forgalmi kinek a nevére szól? A tiédre vagy az anyádéra? Mielőtt javításról beszélünk, nézzük meg a jogi helyzetet.
Gábor ingerülten visszadobta a gyümölcsöt a tálba.
— Mi ez már megint? Papírok! Anyám nevén van, mert neki olcsóbb a biztosítás a hosszabb vezetési múltja miatt. De én használom. Ez családi autó, Eszter. Csa-lá-di! Vagy számodra a család csak annyi, hogy bezárkózol, és titokban gyűjtögetsz a rossz napokra?
— A család ott kezdődik, hogy az emberek megegyeznek és nem verik át egymást. Tavaly novemberben, amikor a projektfájljaim eltűntek a tönkrement merevlemezről, sürgősen négyezer forintra volt szükségem adatmentésre. Mit mondtál? „Oldd meg, felnőtt nő vagy, ott a hitelkártyád.” A pénzed akkor „forgott”. Hol volt akkor a család? És amikor anyád szívgyógyszere drágább lett, tízezret kérdeztél kölcsön. Odaadtam. Nem kaptam vissza. Hallgattam, mert azt hittem, ez így működik. De van határ. A félretett pénzemet fogorvosra szánom. Két implantátumra. Majdnem annyiba kerül, mint az a szerencsétlen autó. Nem fogom feláldozni a saját egészségemet egy parkolói oszlop miatt.
A folyosón megnyikordult a parketta. Papucs csoszogott közelebb. Az ajtóban megjelent Mária. Telt alakja betöltötte a nyílást, virágmintás otthonkát viselt, arca kipirult, szeme duzzadt a sírástól. Kezében csipkés zsebkendő, erős parfümillat lengte körül.
— Eszterkém — szólt remegő hangon —, bocsáss meg ennek az öregasszonynak. Már nem a régiek a szemeim, a nap is elvakított. Kiálltam a parkolóból, és az az oszlop mintha a földből nőtt volna ki. Nem akartam bajt. Reszket még most is a kezem, biztos felszökött a vérnyomásom kétszázra. A javítás drága, mondja a fiam. Harminckétezer forint a nyugdíjam, a rezsi elviszi a felét. Spórolhatok az ételen, ehetek hetekig csak hajdinát, de egyszerre nem tudom kifizetni. Az autó viszont kell. A kardiológus a megyeszékhelyre hívott vizsgálatra. Három átszállással buszozni nem bírná a szívem. Segíts, kislányom. Meghálálom, nyáron a telken mindent felások. Mindig is úgy tekintettem rád, mintha a lányom lennél.
Eszter félretolta a bögrét, és hosszan nézett az anyósára. Mária mesterien adagolta a sajnáltatást: kor, betegségek, kiszolgáltatottság, és az örök mondat — „mintha a lányom lennél”. Különös. Tíz év házasság alatt egyszer sem kérdezte meg, akar-e Eszter gyereket. Viszont havonta hozta a befőtteket Gábornak, és mindig megszámolta, mennyi élelmiszer fogyott, rosszallóan csettintve, ha penészes sajt vagy avokádó került a kosárba.
— Mária — kezdte Eszter higgadtan, bár a hangjában acél csengett —, együtt érzek magával. De a megtakarításom konkrét célra van félretéve. Fogászati kezelésre. Tudja jól, a jobb oldali metszőfogam és a bal hatos problémás. Két éve halogatom. Az orvos szerint most implantátum kell, különben jövőre híd, ami még drágább és kevésbé tartós. Ha most másra költöm azt a pénzt, tényleg fogak nélkül maradok. És az én munkám emberekkel való kapcsolattartás. Értékesítési menedzser vagyok. Ugye nem várják el tőlem, hogy úgy álljak ki az ügyfelek elé…
A levegő megfeszült a konyhában, és minden tekintet Eszterre szegeződött, mintha a következő mondata döntene el mindent.