— …te pedig gondolkodj el rajta, mire is fizetsz valójában. Mondd csak, mikor ültél utoljára abban a kocsiban? Tavaly nyáron, amikor kimentetek bográcsozni?
— Májusban — felelte Eszter keserű félmosollyal. — És végig azt hallgattam, hogy pocsékolom a benzint, meg hogy rossz sávban megyek.
— Na ugye. A szerviz, a biztosítás, az alkatrészek ára pedig mindig nálad landol. Ismerős lemez. Mondd, te a felesége vagy, vagy egy alapítvány?
Eszter beletúrt a hajába.
— Réka, én neki kényelmes megoldás vagyok. Megszokta, hogy mindent elintézek. A pénzt, a háztartást, még az anyjával kapcsolatos ügyeit is. Csakhogy én ebbe belefáradtam. Érted? Elegem van abból, hogy állandóan erősnek kell lennem, és mindenkiért felelősséget vállalnom. Negyven leszek nemsokára. Szeretnék egyszerűen élni. Anélkül, hogy folyamatosan azt halljam: „tartozol nekünk, mert család vagyunk”.
— Akkor kezdj el úgy élni. Ki tiltja? Senki más, csak te. Okos nő vagy, Eszter. Pontosan látod, mi történik. Csak félsz romba dönteni azt, amit tíz évig építettél. Még ha az egész csak papírból készült is, a tiéd, megszoktad. Újat emelni viszont energia, idő, idegek kérdése. De mondom neked, kétszer váltam el: megéri. Szó szerint könnyebb levegőt venni már a második napon, amikor kiteszed a bőröndöt az ajtó elé.
Eszter elhallgatott, és az ablakon túl a szemközti, málló vakolatú erkélyt nézte. A kifeszített kötélen deres ágynemű himbálózott. Az idei február csípős hideget hozott, de a nap vakítóan sütött. A radiátor kellemes meleget árasztott a párkány alatt. Réka lakásában sütemény illata keveredett valamilyen gyógynövényes teáéval — a barátnője újabban minden bajra kamillát és mentát főzött.
— Tudod, van itt valami, ami nem stimmel — szólalt meg végül Eszter lassan. — Az a baleset… Nem hiszem el, hogy Mária vezette az autót. Fél éve panaszkodott, hogy romlik a látása, hogy bizonytalan a reakcióideje. Azt mondta, nem mer volán mögé ülni. Erre hirtelen elindul a sarki boltba kocsival? Minek? Gyalog öt perc az egész. Mit keresett ott négy keréken?
Réka elgondolkodva koppintott a bögréje peremére.
— Megnézted a kamerafelvételeket? A bolt előtt biztosan vannak kamerák, de még az utcai lámpákon is. Nem lehet, hogy a te Gáborod próbálja magát fedezni? Mi van, ha ő ment neki a villanyoszlopnak, aztán ráfogta az anyjára, hogy tőled könnyebb legyen pénzt kicsikarni a „szegény idős asszony” történettel? Teljesen beleillene a stílusába.
Eszter megdermedt. A kanál megállt félúton a tányér és a szája között. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe? Talán mert hozzászokott a kisebb füllentésekhez: „tovább tartott a megbeszélés” — ami valójában sörözést jelentett; „ajándékra költöttem” — ami eltűnt a játékgépekben; „anyámtól kértem kölcsön fizetésig” — miközben az asszony félretett pénzét tapsolta el egy új kütyüre. De az, hogy a saját anyját tolja maga elé, csak hogy nyolcvanezer forintot kiszedjen belőle? Ez már más szint volt. Sokkal aljasabb.
— Réka, zseni vagy. Azonnal utánajárok.
Felkapta a telefonját, és kiment az előszobába, hogy ne zavarja Réka kisebbik gyerekét, aki a nappaliban rajzfilmet nézett. Tárcsázta István körzeti megbízott számát — korábban egy beázás miatt már beszéltek.
— István, jó napot, Eszter vagyok a harminchetesből. Furcsa kérésem lenne. Tegnap este hét körül a sarki bolt előtt egy szürke Skoda nekiment egy oszlopnak. Tudja esetleg, működnek ott a kamerák? Meg lehet nézni a felvételt? Az a gyanúm, hogy nem az ült a volánnál, akit annak mondanak.
A férfi halkan felnevetett.
— Eszter, maga aztán nem hagyja annyiban. Igen, vannak kamerák, városi is, bolti is. A bolt felvételeit három napig őrzik. Ha komolyan gondolja, beszéljen a biztonsági őrrel. Mondja azt, hogy akkoriban eltűnt a táskája, és szeretné visszanézni. Ha kiderül, hogy tényleg nem tiszta az ügy, jöjjön be hozzám, és intézzük hivatalosan.
— Nagyon köszönöm, István.
Eszter gyorsan magára kapta a kabátját, odaszólt Rékának, hogy legfeljebb egy óra múlva jön, és már indult is. A bolt gyalog húsz perc volt, de most majdnem futott, a letaposott hó csúszott a talpa alatt. A fejében egyetlen gondolat zakatolt: mi van, ha tényleg Gábor volt?
Bent az üzletben friss péksütemény és olcsó légfrissítő illata keveredett. A biztonsági helyiségben egy idősebb, bajszos férfi ült a monitorok előtt. A névtábláján ez állt: Zoltán.
Eszter mély levegőt vett, kisimította a haját, és előadta a történetét.
— Jó napot. Tegnap este, úgy hét óra tájban itt jártam, és vagy ellopták a pénztárcámat, vagy elejtettem. Meg tudnánk nézni a felvételt? Csak hogy lássam, állt-e valaki mögöttem.
Zoltán sóhajtott, de bólintott.
— Pontos időpont?
— Hét körül, pár perc eltéréssel. A parkolóban.
Néhány kattintás, és a képernyőn megjelent a szemcsés kép. A sarokban 18:56 villogott. Ott állt a szürke Skoda a parkoló szélén, a fogorvosi reklámot tartó oszlop mellett. Pár másodpercig semmi. Aztán a vezetőoldali ajtó kinyílt, és kiszállt valaki.
Eszter azonnal felismerte. Gábor. A tavaly karácsonykor ajándékozott kapucnis kabátban. Megkerülte az autót, kinyitotta a másik oldali ajtót, és segített kiszállni Máriának. Az asszony idegesen hadonászott. Gábor magyarázott, a vezetőülés felé mutatott. Mária tiltakozva rázta a fejét, mégis végül beült. Gábor becsapta az ajtót, arrébb húzódott. Az autó hirtelen megindult, furcsán cikázott, majd tompa csattanással nekiment az oszlopnak. A riasztó visítani kezdett.
A felvétel véget ért.
Eszter torka összeszorult. Nem érte váratlanul, mégis fájt látni. Gábor törte össze az autót. Aztán ráerőltette az anyjára, hogy üljön a volán mögé, és játssza el a vétkest. Hogy ő sajnálatra méltó idős nőként jelenjen meg előtte. Vagy hogy elkerülje a felelősséget. Sőt, lehet, hogy ivott is. Este kilenc körül ért haza, és sörszag áradt belőle. Azt mondta, kollégákkal ült be. Most már minden összeállt.
— Köszönöm, Zoltán — mondta rekedten. — Nagyon segített. Valószínűleg tényleg én voltam figyelmetlen.
— Előfordul — vont vállat az őr, és leállította a felvételt. — Ha mégis lopás, tegyen bejelentést.
Eszter kilépett a fagyos levegőre. A hideg azonnal csípte az arcát. Megállt a festékét vesztett oszlop előtt, amelyen még ott éktelenkedett a horpadás. A földön narancssárga műanyagdarabok hevertek a törött irányjelzőből. Minden valóságos volt. Túlságosan is az. És most a kezében volt egy bizonyíték. Pontosabban a telefonjában. Zoltán engedte, hogy rögzítsen egy rövid részletet a monitorról: másfél percnyi megalázó felvétel, amelyen Gábor a főszereplő.